2012. december 29., szombat

Miért válnak zsarnokká a gyermekeink?


"A gyereket ily módon olyan szerepbe kényszerítik, amelyre nem alkalmas, mivel híján van még e szerep betöltéséhez szükséges valamennyi lelki tulajdonságnak. A szerep, amelybe kényszerítik, nem más, mint az, hogy partnere legyen a felnőtteknek."

Michael Winterhoff: Miért válnak zsarnokká a gyerekeink?

Avagy: a gyermekkor elrablása


Michael Winterhoff, német gyermekpszichiáter könyve egyből felkeltette a figyelmemet, amint a címét elolvastam. Ki ne találkozna önző, egoista, zsarnok, agresszív gyermekekkel? Ki ne gondolkodna el időnként a miérteken?
Én pedig kíváncsi voltam a válaszra.

És igen. Ez a könyv megmondja a tutit. Félelmetes képet fest a mai modern, gondoskodó, óvó, szerető gyermeknevelésről. És az éppen felnőni igyekező generációról.
A gyermek hatalmas kincs a mai modern világ felelősen gondolkodó családjaiban. Hiszen gyermekből egyre kevesebb van, anyagi hogylétünk pedig rohamosan javul. Ma már nem az a probléma, hogy mit fogunk holnap enni vagy hol fogjuk holnap párnára hajtani a fejünket. Mindent és még annál is többet akarunk. (Megj.: A könyv és a véleményem általában nem a periférián élő társadalmi rétegekről szól.) Mindent és annál többet meg akarunk adni a gyermekünknek.
És mit akarunk még? Boldog gyermeket. Milyen a boldog gyermek az eszményképünkben? Amire mi is vágytunk gyermekkorunkban: mindenben mi dönthessünk, ne mindig anya és apa mondja meg, mit tegyünk, minden játék a miénk legyen. Nekünk nem lehetett, hát adjuk meg a gyermekünknek, hogy boldog legyen.
És mi az eredmény? Egy halom magatartászavaros, fásult, kiégett és boldogtalan gyermek. Akik zsinóron rángatják a szüleiket, majd próbálják az egész világot, akik kezet emelnek a szüleikre, akik nem tudnak beilleszkedni a közösségekbe és csapatjátékosként viselkedni. Akik törpe zsarnokokká válnak...

"A modern felfogás, ahogyan ebben az összefüggésben használom, lényegében a partneri viszony koncepciója, horizontális gondolkodást jelent, amely azon alapul, hogy megértsük a dolgokat, mielőtt cselekszünk. Ez a felnőtt élet legtöbb helyzetében helyénvaló és pozitív értelemben véve modern, a gyerekekkel való bánásmód esetében viszont egy óriási csapda. A szülők már nem arra reagálnak, amit a gyerek tesz, hanem megpróbálják megérteni azt, hogy miért teszi, majd pedig meg akarják magyarázni neki, hogy mit tehetett volna jobban. Azt várják el, hogy a gyerek pusztán a saját belátása és a felnőtt magyarázata révén értse meg a viselkedését. Hogy ez helytelen út, és hogy ez hova vezet, jól mutatja a sok kis törpe-szörnyeteg és mini-zsarnok, akikkel ma körül vagyunk véve. "

Hatalmas tükör ez a mai szülőgenerációnak. A legfőbb nevelési hibának a gyermek partnerként való kezelését tekinti. Így válnak gyermekink kicsi felnőttekké. A mai nevelési irányzat nem veszi figyelembe a gyermekek lelki fejlődési lépcsőit. Elmagyarázzuk az 1 éves gyereknek, hogy miért ne tépje le a fa leveleit a kertben? Mert az fáj neki, és milyen rossz lesz szegény fának? Hát egy egy éves gyerek ebből a maszlagból még semmit nem fog megérteni, azt azonban igen, hogy nincs egy őt egyértelműen irányító felnőtt személy, aki meghúzza a határokat. És hamar rájön, hogy ő irányítja a szüleit, másokat, a világnak ő a középpontja. Megmarad a nárcisztikus, dacos kisgyermeki lélek, mert a 'modern' szülők nem engedik felnőni, nem engedik, hogy gyermek legyen anélkül, hogy neki hosszú magyarázatokat kellene hallgatni, hogy ki kell választania, milyen főzeléket kíván elfogyasztani és milyen ruhát kíván felvenni. Mert a gyermekkor nem erről szól. A játékról, vágyakról, örömről és önmagunk próbálgatásáról szól. Mindezt a szülők következetes és egyértelmű irányítása mellett. Nem javasolgatni kell a gyerekeknek, hanem irányítani őket. Nagyon sok év(tized) telik el addig, ameddig gyermekünket felnőtt partnerként kezelhetjük, ehhez sok-sok lelki funkciónak ki kell alakulnia, a pszichológiai fejlődésnek ugyanúgy végbe kell mennie, mint a testinek.

A 14 éves Olivér arra a kérdésre, hogy miért jött el a rendelőbe, a következőket válaszolja: „Ez egy félreértés. Nem nekem van szükségem kezelésre, hanem anyámnak van sürgős szüksége segítségre. Teljesen tehetetlen, már nem tudja, mihez kezdjen velem.”

És egyre több az a gyermek, aki nem tud érthetően is tisztán beszélni óvodásként, szaporodik a figyelemzavarral küszködő gyerekek száma és az éjjel-nappali szobatisztaság kialakulása is ki tudja mikorra tolódik. És az óvodai, iskolai elvárások is egyre inkább csökkennek... A gyerekeknek már csak jogaik vannak, kötelességük pedig alig.

Ilyen és hasonló problémákra és ok-okozati összefüggésekre világít rá a könyv írója. És talán még nem késő. Talán még nem késő észbe kapni, visszaadni a gyereknek a gyermekkorukat. Így talán nem nevelünk fel egy egész generációnyi zsarnok, önző, frusztrált és boldogtalan gyermeket.

Emellett vázolja röviden és lényegretörően a gyermeklélek fejlődését - mindezt közérthető, könnyen emészthető stílusban. Minden fejezetet néhány, saját praxisából kiemelt gyermek problémájával színesít.

Talán a könyv hiányosságaként említhető, hogy konkrét nevelési tanácsokat nem ad az egyes felvázolt problémákban, ám azt gondolom, hogy a nevelési attitűd, ami mellett leteszi a voksát, átsüt a lapokon. Nyilván egy kétségbeesett anyuka, aki kezébe veszi a könyvet, nem biztos, hogy ezzel megelégszik.

Mostanában ez az egyik legjobb könyv, amit gyermeknevelés témában olvastam. Mind a munkahelyemen, mind az utcán járkálva, mind a közvetlen környezetemben szétnézve látom ezeket a szülőket és ezeket a gyerekeket, akikről a könyv szól. Ugyan németországi példákat hoz, de én azt gondolom, kis a hazánkban a helyzet ugyanaz. Az író emellett élesen bírálja az oktatási rendszer változásait és ugyan név nélkül, de utal a Waldorf- és Montessori-rendszerben nevelt (??) gyerekekre is. Feltételezem, Michael Winterhoff könyve óriási vitát váltott ki bizonyos körökben...

Sok-sok szülő, pedagógus, oktatási reformokat kitaláló okostojás kezébe odaadnám, hátha segítene nekik. Idén megjelent a szerző második kötete nálunk is Nem kötelező zsarnoknak lenni címmel, mely már konkrétabb nevelési tanácsokat ad a szülőknek.


"Óvodás- vagy kisiskoláskorú gyerekekről beszélgető szülőktől gyakran hallani ilyen kijelentéseket: „A gyerekem erős akaratú, eléri a célját, mert tudja, mit akar”. Az ilyen megfogalmazások már saját személyiséget tulajdonítanak a gyereknek, pedig ezzel ilyen fiatal korban még nem is rendelkezhet, hiszen a személyiségfejlődés csak nyolc- vagy kilencéves korban kezdődik. Ez a személyiségfejlődés pedig egyaránt függ a szülőktől örökölt genetikai jellemzőktől és a személyiség egyes tulajdonságainak egyénre szabott fejlesztésétől. Az idézett szülők tévesen már egy kész személyiség megnyilvánulásainak tartják az olyan általános gyermeki magatartásformákat, amelyek ebben a korban minden gyereknél megvannak. A kisgyerekek mindig „erős akaratú”-nak látszanak, mivel lelki szempontból még abban a hitben élnek, hogy egyedül vannak a világon, és kedvük szerint érvényesíthetik akaratukat. Ezek a gyerekek még nem tanulták meg saját énjük korlátozását, azt, hogy alkalmazkodniuk kell az őket körülvevő világhoz, és benne a többi emberhez. A probléma ott kezdődik, hogy sok szülőnek, továbbá sok nevelőnek és tanárnak már nincs meg az érzéke ahhoz, hogy ezt a korlátozást éreztesse a gyerekekkel. Személyiségnek gondolják ezt a még csak látszólagos személyiséget, így fogadják el a gyereket, és még erősítik is ezeket a kialakulatlan személyiségjegyeket. Ezzel megakadályozzák a gyerek korának megfelelő fejlődését, aki így megreked a lelki fejlődés kisgyermekkori fokán, és ennek következtében mindig is nehézséget fog jelenteni számára a hétköznapi élet, melyben folyamatosan jelennek meg korlátok, és szükség is van e határok elfogadására."

10*/10

Kiadja: DIALOG CAMPUS KIADÓ 
Oldalak száma: 172
Kiadás éve: 2012