Elrabolt életek

"Történetem egy tikkasztó augusztusi éjszakán kezdődik, olyan helyen, ahol még sosem jártam."

Lisa Wingate: Elrabolt életek

Végre egy idei könyv is hazajöhetett velem a könyvtárból (hála az előjegyzési lehetőségeknek). Ezt a könyvet igazából azért szerettem volna elolvasni, mert sokan ajánlották, sokfelé jött velem szembe és úgy gondoltam, valami, ami népszerű, akár tetszhet is. 

Folyami cigányok (kép forrása: Lisa Wingate blogja)

Így is lett. Lisa Wingate nálunk elsőként megjelent könyve, az Elrabolt életek gyakorlatilag a 1920-50 között működő Tennessee-i Gyermekotthonok Egyesületének felháborító és kritikán aluli működését hivatott megmutatni egy kitalált családon keresztül. Történetünk 1939-ben egy hajón kezdődik. A Foss család tagjai folyami vándorcigányokként élnek a Missisippi-n Árkádia nevű folyami otthonukban (a saját kis királyságukban): Briny, az apa, Queenie az anyuka és az öt lurkó. Egy este Queenie vajúdni kezd, a szülés a megszokottól eltérően nagyon nehezen zajlik, és a bábaasszony kétségbeesve kéri az apát, hogy vigyék az asszonyt mihamarabb a közeli, memphis-i kórházba, különben sem az anya, sem a gyerekek (!) nem élik meg a reggelt. A szülők elindulnak a kórházba a félholt Queenie-vel és a gyerekcsapat a legidősebb (12 éves) Rill vezetésével a hajón marad. Hamarosan rendőrségi és gyámhatósági emberek érkeznek értük és tudtukon kívül a Georgia Tann vezetése alatt álló gyermekotthonba szállítják őket. Itt aztán teljesen felfordul az hamar örökbe adják gazdag és befolyásos családoknak, Rill együtt marad Fern nevű kishúgával, a vadóc Cameliát pedig szörnyű tragédia következtében örökre elveszítik. A történet másik szála napjainkban játszódik ezzel párhuzamosan. A befolyásos politikus család tehetséges üdvöskéje, a harmincas Avery egy különleges idősotthoni találkozást követően nyomozni kezd egy idős asszony, May után és rájön, hogy valamilyen közeli kapcsolat lehet a nagymamája, Judy nagymama és az idős May között. A nyomozás egészen a partmenti városkába, Edistóba vezet, ahol belép a képbe az ingatlanügynök Trent, és Avery élete fenekestül felfordul, tokától bokáig. Nyilván lehet sejteni, hogy a két szál majd valahol összeér, ám a részletek lassan, fokozatosan kerülnek napvilágra.

életük, a rengeteg gyerek között próbálnak összetartani, a felnőttek kegyetlenségeit átvészelni és valamiképpen visszajutni a szülőkhöz. A kisebb testvéreket, mivel gyönyörű göndör fürtjeik ellenállhatatlanná teszi őket,

A hírhedt Georgia Tann egy gyerekválogató partin

A szerző jegyzeteiben hosszasan ír arról, hogy a gyermekotthon ebben az időben valóban így működött, a gyerekeket gyakorlatilag elrabolták a családjaiktól, majd jó pénzért gazdag, befolyásos, híres embereknek örökbe adták őket. Mindez ebben a fantasztikus országban, a lehetőségek és az amerikai álom hazájában. Komolyan mondom, számtalan könyv által találkoztam már olyan történelmi ténnyel akár a közelmúltból is, melyek megdöbbentenek, hiszen a világ egy része még mindig felnéz az államokra, és követendő példának tartja az életmódját. 

Az más kérdés, hogy nyilván ott is élnek olyan családok, melyek nem alkalmasak egy fél gyerek felnevelésére sem, és sajnos ez valahol kiütközött ebben a történetben is, hogy ugyan a sztori fiktív, ám még itt sem volt minden olyan fényes és szép a folyami cigánycsaládban, és bizony kérdéses, hogy alkalmasak voltak-e a gyerekek nevelésére, mindenesetre az intézkedés mikéntje szörnyű és embertelen.

Jó könyv, olvasmányos, elszomorító és a szereplőkkel rendesen végigizguljuk ezt a több, mint 400 oldalt, nem unatkoztam egy percet sem. Remélem az írónő többi könyve is kijön magyarul, alig várom őket!

Edisto - pont ilyennek képzeltem! kép forrása: google.com

-->

A felejtés ideje

Sharon Guskin: A felejtés ideje

Amikor ránéztem ennek a könyvnek a borítójára, hirtelen azt hittem, ez egy kooprodukció Jodi Picoult-tal, de persze nem, mindössze egy óriásira méretezett ajánlás zavarja ezt azt egyébként kifejező borítót (a példányom könyvtári volt).

Az írónő első könyve Picoult szerint friss és provokatív. Szerintem érdekes témát vet fel, a halál utáni élet, a reinkarnáció kerül górcső alá. 

A könyv a (kicsit) vénlány Janie rejtélyes egyéjszakás kalandjával indít, melynek eredményéről, 4 éves, irtózik a víztől, mosakodástól, rémálmoktól szenved, és gyakran hívja az igazi anyukáját. Janie gyermekpszichiáterről gyermekpszichiáterre jár vele, természetesen pszichotikusnak véleményezik a kisfiút és Risperdalt írnak fel neki. Az óvoda pedig riasztó viselkedésére tekintettel nem fogadja. Janie lehetőségeket és gyógyulást keres, kutat, majd rábukkan az interneten az idős pszichiáterre, Anderson doktorra, aki pont hasonló gyerekekre specializálódott. Azokra az esetekre keres bizonyítékot, amikor a kisgyermek emlékeket, emléktöredékeket hordoz előző életéből, és Anderson doktor úgy gondolja, Noah nem beteg, mindössze újjászületett. Erős szkepticizmussal fogad minden állítást és lehetséges bizonyítékot, inkább megdönteni akarja az újjászületést tényét, hiszen a célja az, hogy csak a "tiszta", más módon megmagyarázhatatlan esetek maradjanak a kutatásai között.  Így a kisfiút megvizsgálva nyomozásba kezd, megpróbálják megtalálni az eredeti családját, hogy Noah békére és nyugalomra leljen. Janie komoly dilemmába kerül, a kutatás még jobban felzaklatja a kisfiát, ráadásul más, tragédiákkal terhelt családok életébe is belemásznak, ám Noah gyógyulása az elsődleges, mely minden áldozatot megér. Mit tegyen hát?

Noah-ról szólnak a további fejezetek. Janie egyedül neveli kisfiát, Noah-t, aki történetünk elején

Nagyon izgalmas és napjainkban népszerű téma ez, mindenki hisze valamiben, mi lehet a halál után, vajon tényleg létezik-e a lélek, hova kerül, újjászületünk-e, ha igen, hogyan és hová, valóban élnek-e olyanok, akik emlékeznek az előző életükre? Elgondolkodtató történet, és a kérdésekre biztos válasz még akkor sincs, hogyha egy valódi Dr. Anderson millió feltárt esetet tesz le az asztalra. Ebben a témában már olvastam egy nagyon ütős könyvet, amit azóta is ajánlok mindenkinek , akit csak érdekel a téma: Csodás álmok jönnek Mathesontól (írtam is róla még a kezdetek kezdetén, 2010-ben).

 

-->

Engedjétek ​hozzám

 

 

Toni Morrison: Engedjétek ​hozzám 

 

A véletlen úgy hozta, hogy a Nobel-díjas Toni Morrison első és 2015-ös utolsó könyvével ismerkedtem az utóbbi hetekben. És be kell vallanom, hogy az Engedjétek hozzám majdnem a torkomon akadt. 

Elgondolkodtam azon, hogy milyen lehet az írónő többi könyve, mert az első és a utolsó szinte egymás testvérei is lehetnének. Központi téma a néger-kérdés, az elfogadás-rasszizmus, anyai szeretetlenség, derékba tört életek és persze a pedofília. 

Sweetness sokad-íziglen néger asszony, ám frissen megszületett gyermeke, Lula Ann, nagy meglepetést okoz: ősei génjei újra élednek, haja fekete és göndör, bőre a sötétnél is sötétebb. Férje gyorsan el is hagyja, Sweetness pedig érintés és szeretet nélkül neveli fel Lula Ann-t. Lula Ann később (önelfogadás híján) Bride néven, hófehér ruhákban tündököl, és megalapítja a You, Girl kozmetikai márkát. Ám komoly kötődési zavarral küzd, egyetlen felületet barátsága Brooklynhoz köthhető, aki időnként segít neki őrültségeiben, tanácsokkal látja el, és ha úgy esik, epedezve várja, hogy elfoglalhassa Bride helyét a cégnél. Bride fiúról fiúra száll és az egyetlen, aki megérinti a szívét, a szintén súlyos sérüléseket hordozó Booker, aki pikk-pakk faképnél hagyja.

Érdekes, szívet tépő történet, de annyira szomorú és sötét, hogy első könyvével szinte egymás után nekem túl sok volt. A borító gyönyörű amúgy, nekem nagyon tetszik.

 

 

-->

Nagyonkék

Azt viszont tudtam, hogy soha senki meg se kérdezte, mit szeretnék karácsonyra. Pedig, ha bármelyik felnőtt, akinek hatalmában állt, hogy a vágyaimat kielégítse, méltatott volna arra, hogy megkérdezze, mit kérek, megtudhatta volna, hogy nem vágyom semmi birtokolható tárgyra. Inkább érezni szerettem volna valamit karácsony napján. A valódi kérdés az lett volna: „Milyen élményre vágysz, drága Claudiám, karácsony napján?” Azt felelhettem volna: „Ómama konyhájában szeretnék ülni a kissámlin, az ölemben nagy halom orgona, és Ópapa csak nekem játszana a hegedűjén.”

Toni Morrison: Nagyonkék

Első olvasmányom a Nobel-díjas írónőtől, melyet teljesen véletlenszerűen, előzetes információk nélkül választottam ki a könyvtár polcáról.

De aztán rájöttem, hogy beletrafáltam, ez a szerzőnő első regénye (mely 1970-ben jelent meg). 

A történet 1941-ben, az írónő szülővárosában Lorainben játszódik.  Pecola Breedlove azért imádkozik, hogy ő is kék szemű lehessen, a legkékebb szemei legyenek a világon és akkor majd ő is megfelel a kor szépségideáljának és élete legnagyobb álma teljesül. Ám Pecola élete sohasem szökken szárba, sohasem teljesedik ki, mert virágzása előtt letépik (élve a könyv szimbolikájával, ahol az elültetett bársonyvirág sem nő ki a földből, hiszen ilyen tragédiák történnek a világon, mint Pecoláé. Ez egy elég naturalista történet egy mélyszegénységben élő afroamerikai családról, ahol az édesapa megerőszakolja a kislányát, aki teherbe is esik tőle. Az egész könyv olyan hatalmas feszültséggel indít, ami már-már elviselhetetlen, és ebben a feszültségben jutunk el az előre beharangozott, sötét, megakadályozhatatlannak tűnő tragédiáig. Pecolát barátnőjénél, a jómódú, ám szeretet-nélküli fekete családba helyezik barátnőjéhez, Claudiához, akinek tragédiája szintén nagyon szomorú, hiszen egész életében vágyja és keresi azt, ami sosem lehet az övé: a szülői szeretetet. És miért nem szereti Mrs. Breedlove a kislányát? Miért kényezteti azt a fehér kislányt gyermekeként, akinél szolgálóként dolgozik? Ez az egész valahol nagyon mélyen gyökerezik, valahol ott, még messze a gyarmatosítás idején. A feketék fehér emberré szeretnének válni, a fehérek nem fogadják el őket, de ők sem magukat, sem tulajdon gyermekiket. Ezeken az afroamerikai poblémákon túllépve messzebbre mutatnak a problémák, hiszen a szeretetlenség, a szegénység, a pedofília, a rasszizmus ennél sokkal szélesebb körben van jelen és attól, hogy becsukjuk a szemünket, még ott van, létezik, megnyomorít és megcsonkít.

Ebben az egészben az a legszörnyűbb, hogy  megismerve a családok történetét, a szülők múltját, mindenki nézőpontja, tettei érhetővé válnak és a kegyetlen viselkedés, a szeretet és elfogadás nélküli élet generációról generációra szállva tört utat magának.

Amikor utánaolvastam, akkor döbbentem meg, hogy a jelenleg 87 éves írónő amellett, hogy késekkel szurkálja a szívünket fájdalmas szépirodalmi könyveivel, gyerektörténeteket is ír.

Lala

"Már most egészen másképp néz ki az oliwai ház." (első mondat)

Jacek Dehnel: Lala

 

Ez az egyik legrégebbi könyv, ami a várólistámon  szerepel, valahogy mindig arrébb toltam. Talán a YA-borítókra hajazó, kissé hajmeresztő borító az oka? Nem tudom. Pedig a fülszöveget elolvasva a thrilleres borító egy viszonylag klasszikus családtörténetet rejt - ha nem is a klasszikus formában elmesélve.

Kötetünk főszereplője maga Helena Bienicka, alias Lala, aki az író, Jacek Dehnel nagymamája. Lala egész életében a családi legendákat meséli úton-útonfélen, ám legfőképpen unokájának. Ebből a mese-egyvelegből próbálja az író összerakni családja történetét, ám ő maga is hol elveszíti, hogy elkapja a fonalat.

Nagyon izgalmasan indul a kötet, szórakoztató nagyi, szuper stílus, leporolnivaló, kosztümös családi idill egy vidéki kúriában. Majd hamarosan jönnek a mindenféle rokonok és családtagok, néha a nagyi mesél, néha az író mesél a barátainak, a fonalat sokszor elveszítem, néha megtalálom. Nem mondom, hogy összeállt a fejemben a család, de az biztos, hogy nem is rajzoltam hozzá családfát - pedig kellett volna. Emléktöredékek sokasága, legendák, sztorik... és a végén kirajzolódik nem csak Lala, hanem a család bő száz éven átívelő története.

Erre a könyvre azt mondanám, hogy kétszer olvasós (minimum!); egyrészt nagyon jó a stílusa, másrészt van annyira nehéz olvasmány, hogy második olvasásra is tömérdek újdonságot fedezhetünk fel benne.
Számomra nem állt össze egy kerek egésszé, hanem homályban feltűnő képek sokasága maradt meg belőle, az örök tapogatózás maga. Többször éreztem úgy, hogy át lehetne formálni ezt a könyvet valami könnyebben emészthetővé is, hiszen el tudom képzelni, hogy nem mindenkinek van kedve olvasás közben egy fonal vége után kapkodni, amit soha nem érhetünk el.
Nem is tudom igazán megragadni a lényeget és ez a zavaró érzés végig velem volt olvasás közben.

"– Mit írogatsz? – kérdi a nagymama, fölemelve a szemét a folyóiratról.
– Regényt rólad, nagyi.
– Rólam? Egy ilyen fenéről?
– Miért fene? A csodálatos nagyiról.

– Hát, csodálatos az sohasem voltam. A hűtlenségem Julekkel… De ha én írnám meg, mindenről írnék benne. És?
– Hogyhogy „és”?
– Hogy megy?
– Rémesen. Semmi sem áll össze. Mert vagy időrendi sorrendben kell haladnom, aminek semmi értelme, hisz te sosem időrendben mesélsz, vagy szerteágazóan, de akkor senki nem igazodik el abban, miről van szó.
– Hát, akkor kétszer kell elolvasni.
– Ja, ez is egy hozzáállás."

 Így újraolvasva a kiemelt részeket mindenképpen kiemelném, hogy az író csodálatos visszaemlékezést írt arról a pillanatról, amikor ráébredt a múlandóság bizonyosságára:

"A fájdalmas, éles megvilágosodás pillanat volt ez – az egyetlen lehetséges mód, hogy az ember igazán fontos dolgokat tudjon meg. Talán a testvéremmel husánggal verekedtünk, tán egy jövendölő arkangyal türkizes-málnaszínű szárnyait rajzoltam épp, vagy a százlábú életét figyeltem meg egy oldalra gördített kő alatt. Lényegtelen. Az istenek megnyitották a mennyeket, a megvilágosodás fénysugarát küldték felém, és megmutatták – akárcsak mindenkinek –, hogy minden elmúlik. Rájöttem, hogy nincs a tárgyaknak tisztítótüze. Hogy senki nem vár már az elveszett levelekre, senki nem olvassa az elégett könyveket, a romok nem lesznek újból házzá, és a cserepek sem változnak vissza a nagymama csillogó-villogó étkészletének teáscsészéjévé. Az elveszett dolgok nem élek . a földben hevernek vagy a levegőben szállanak, temetetlen. Nem hárítottam el az ütést, az angyal formálódott tovább a rajzlapon, a százlábúak szertefutottak."

És a nagymama számtalan egyedi elképzelése, huncut pillanatai közül is kiemelnék egyet:

"– Hát, hisz… Tudod mit, legyünk őszinték, a nagyapád nem volt tökéletesen hűséges hozzám az együtt töltött sok-sok esztendő során. De végig tisztában voltam vele, hogy én vagyok számára a legfontosabb, márpedig ez a fontos. Különben meg olyan szép férfi volt, hogy a nők maguktól feküdtek be az ágyába. Aztán egyszer azt mondtam magamnak, hogy inkább legyen szép és jó férjem, aki időről időre félrelép, mint egy olyan, aki azért lesz hűséges, mert úgysem néz rám senki más."

És a nagyi emlékeivel homályba vesző kor homályba tűnő emlékeiről egy nagyon jó leírás, mely a saját nagyszüleim történeteit juttatták eszembe. Amikor őket elveszítettem, akkor jutott eszembe, hogy velük együtt egy egész világot elveszítettem és a korosztályukkal (100 évesek lennének már...) egy egész korszak tűnt le.

"Mennyi minden történt akkoriban! Suhantak a hetek és a hónapok, karácsony után húsvét lett, húsvét után karácsony. Karácsonyfaláncot aggattunk a fára, és a nagymama elmesélte, hogyan kapott lángra egyszer a ruhája, miközben a gyertyákat rakosgatta föl a fára. Az unokatestvére, Adas Bahr oltotta el.
– Unokatestvér, nagyi? Milyen unokatestvér?
– Brokl-ági rokon. Talán az anyám unokaöccse. Vagy a nagyapám húgának fia? Nem, mert a nagyapámnak nem volt húga. Akkor lehet, hogy másodunokatestvér, nem tudom. A lényeg, hogy eloltotta.
Valóban, ezzel képtelenség nem egyetérteni. Főképp, hogy a nagymamám lánglelkét soha nem lehetett könnyű eloltani, különösen fiatalkora esztendőiben."

Ahhoz képest, hogy azt hittem, nem tudok majd erről a könyvről egy sort sem írni, visszatekintve ez lett az egyik leghosszabb (bár kétségtelenül az egyik legamatőrebb) bejegyzésem és talán az egyik könyv melyből a legtöbb idézetet írtam ki magamnak az elmúlt években.

A ​királykisasszony, akinek nem volt birodalma

 

Ursula Jones - Sarah Gibb: A ​királykisasszony, akinek nem volt birodalma

Nekem úgy tűnt a könyvesboltok polcelrendezése alapján, hogy Ursula Jones könyvei ma a kislányoknak szóló gyermekirodalom (?) divatosabb darabjai közé tartoznak - bár nálunk az ilyenfajta kategorizálás nem szokott bejönni, hiszen kisfiam legalább olyan elragadtatással böngészte a könyvet, mint jómagam.

Szóval ez egy modern királylányos mese, aminek erőssége mindenképpen a tetszetős, igényes illusztrációkban található, jó nagy alakú, részletgazdag, a borító enyhén csillanós és az árnyékszerű ábrázolásmóddal mindenképpen kitűnik a többi kortárs királykisasszonyos könyv közül (Sarah Gibb keze munkáját dicsérik).

A történet egy királykisasszonyról szól, aki birodalom és kastély híján egy kopott szekéren szállítja minden vagyonát: székeket, madárkalitka, a biztonság kedvéért egy váza virág, teáskancsók,... - egyszóval minden, amire egy vándor királykisasszonynak szüksége lehet. Abban pedig senki sem kételkedik, hogy ő valójában királykisasszony, mert az. Útra kel Pompás nevű pónilovával hogy megkeresse a birodalmát. Mivel ő egy szegény királykisasszony, akinek birodalom mellett pénz sem jutott, így a logisztika területén helyezkedik el, rakoncátlan nagymamát vagy akár sánta kutyát is szállít a megbízó kívánsága szerint. 

És közben töretlenül keresi a birodalmát és minden kastélyba ellátogat illendően, ahogy az a jól nevelt királykisasszonyokhoz illik. Vilhelmina királynőnél megismerkedett az udvari bolonddal, akitől kapott egy piros harisnyát, melyet a gyerekek örömmel kerestek aztán minden további oldalon.

Egy ilyen alkalommal részt vesz az ország királyfijának koronázási ünnepségén, ahol a királyi ifjak összevesznek a szépséges királylányon és sütivel kezdik dobálni egymást. 

A királykisasszony elszomorodva odébbáll, majd összetalálkozik ugyanazzal az udvari bolonddal, akivel nagy-nagy szerelembe esnek. És a nagy-nagy szerelem közepette még a birodalmát is megtalálja, amolyan "kapott is meg nem is"-módon: Imitt, Amott és Mindenütt királynőjének nevezheti magát ezentúl.

Aranyos történet és nem a klasszikusokból ismert klisékből építkezik, ráadásul még néhány kacagtató poént is belecsempésztek, így szerintem ez egy szerethető, jó mesekönyvvé vált.

A csoda

 

 

Emma Donoghue: A ​csoda 

 

 A szoba életem egyik legnagyobb hatású könyve volt, A Hétpecsétes titok is nagyon tetszett, így nem volt kérdés, hogy a megkapó borítóval megjelent csoda is az olvasmányaim közé kerül. 

Olvasás közben rájöttem, hogy szeretem a lassan kibontakozó történeteket, szeretem, amikor a szereplők jól megformáltak, árnyaltak, szeretem, ha a körítés és a hangulat eláraszt olvasás közben. Egyszóval szeretem Donoghue stílusát. Szóval engem minden további könyvére megvett az eddigiek alapján.

A csoda az 1850-es évekbeli Írországba kalauzol bennünket, egy Dublin melletti apró falucskában, Athlone-ban találjuk magukat, ahol mondhatni a sötét középkor dúl, legalábbis az ott élők mentalitását tekintve mindenképpen. Mélyen vallásos és emellett nagyon babonás népek lakják a vidéket. Emellett nagy szegénységben, éhínségben élnek a mindennapokban, tehát ezekben az időkben igazán szükség van a hit erejére. Itt történik meg a csoda. A tizenegy éves Anna O'Donnell 4 hónapja nem vett magához táplálékot és csodával határos módon táplálék nélkül is életben maradt. Így aztán hamar szenzáció és látványosság válik belőle - a család legnagyobb örömére. Persze akadnak szkeptikusok, akik nem hisznek az effélékben, számukra muszáj bizonyítani, hogy nem család, nem ámítás, az ismeretlen okból önkéntes böjtöt vállaló fiatal lány és családja nem hazudik. Ide érkezik a krími háborút megjárt, talpraesett Elizabeth Wright ápolónő (Lib) a helyibéli McBrearty doktor hívására (aki természetesen rendszeresen levizitálja Annát és kikezdhetetlen szakértelme alapján mindent rendben talál), és vállalja, hogy az egyház ápolónőjével felváltva 2 héten át egy tapodtat sem mozdul a kislány mellől, megfigyeli őt és megfigyeléseit rögzíti, amelyet bizonyítékként használhatnak majd fel a hozzátartozók és a bizottság tagjaik. Lib, mint képzett és tapasztalt ápolónő már a kezdetek kezdetén is érzi, hogy itt valami nem stimmel. De hogy micsoda? Az maradjon titok :)

 

Ír farmerlak az 1830-50 közötti időszkból

 

Nagyon erős hangulatú, kicsit sötét miliőt teremtő könyv, mely valós történelmi alapokon nyugszik. A történelemben több, mint ötven önként böjtölő közül kiemelkedik egy ehhez nagyon hasonló sztori, ami 1869-ben történt, a kis Sarah Jacobs Wales-ben éhen halt ápolónői szeme láttára. A könyv egyszerre láttatja velünk a korabeli ír vidék társadalmi miliőjét és az akkori emberek csodavárásba vetett elvakult hitét. Fontos tudni, hogy ezekben az években zajlott a burgonyavészt követő  nagy ír éhínség (1846-50)

Nekem nagyon tetszett!

Ír gyermekek az 1800-as évek végéről

-->

A ​Mandible család

 

"-Kézmosáshoz ne használj tiszta vizet!"

Lionel Shriver: A ​Mandible család 

2029–2047

 

Lionel Shriver az egyik kedvenc íróm, így nem csoda, hogy alig vártam már, hogy megjelenjen új könyve, ami egyben új műfaj is. Nem is tudom, hogyan kategorizáljam, számomra ez olyan soft-apokalipszis-regény, mindenesetre nagyon érdekes kérdést vet fel. Nem vagyok egy pénzügyben, közgazdaságban járta olvasó, ám azt tudom, hogy az Egyesült Államok államadóssága nem kevés és összességében a népesség eladósodása sem alábecsülendő.

Na most Shriver azzal a fantáziával játszadozik tovább a kötetben, hogy mi történik akkor ha az Egyesült Államokra lekapcsolják az internetet (ez enne az előzményünk), majd miután ezt sikeresen túléli, bedöglesztik a a dollárt, mely elértéktelenedik, az infláció elszáll, a megtakarítások elvesznek, a hitelek bedőlnek, és úgy általánosságában az államgazdálkodás csődbe jut. Ezt a szitut láttatja a közeljövőben egy jókora család szemével, ahol az öreg Madible (történetünk kezdetekor már a 100 felé közelít) tekintélyes vagyont halmoz fel. Ennek a vagyonnak nagy részét élvezik leszármazottai, unokái már változó mértékben és persze saját maga is. A történet a nagy összeomlást követően indul be igazán, mikor is az unokák és családjaik amennyien vannak, annyiféleképpen élik meg a szitut. A dúsgazdag pszichoterapeuta Avery például teljesen kiakad az életszínvonal-csökkenés miatt, a két lábon álló Florence azonban ügyesen szembenéz a változásokkal. Hogy tetézzük a bajt, még hazatér Franciaországból a hóbortos vénlány, Nollie, akiről szintén a családnak kell gondoskodnia, van egy lakójuk, Kurt, akit a hajléktalanságtól kell megmenteni és van Jarred, aki a messzi távolban farmgazdálkodást folytat. És ott van Florence fia, Willing, aki autodidakta közgazdász, ügyesen és jól átlátja a helyzetet, majd amikor cselekedni kell, nem riad meg semmitől. Unokatestvére, a csinos Savannah ugyanígy tesz, ám valami egészen más sül ki a dologból. És Goog, illetve Bing, a vicces nevű unokatestvérek is learatják a magukét. Láthatjuk, hogy egy ekkora gazdasági és társadalmi változás milyen hatást gyakorol a családokra, az amerikaiakra és különösen erre a dúsgazdag, szépreményű családra.

Közben a világpolitika dübörög, nagyhatalmi változások mozgatják a mindennapi ember életét: Mexikó gazdasági hatalommá, Kína és a Távol-Kelet abszolút hatalommá növik ki magukat. A világ hatalmasat fordul.
A történetvezetés érdekesre sikerült, azt hittem, átfogja ezt a közel 20 évet, ám ehhez képest az első három év nagy hangsúlyt kap, majd egy élet váltással 2047-ben találjuk magunkat és mellékes fejezetnek éreztem azt, hogy mi lett a családból és a világból ezalatt az időszak alatt, amikor nagyon is lényeges változások mentek végbe. Kicsit úgy éreztem, kellett volna még kapjunk abból, hogyan alkalmazkodtak az egyes szereplők és az Államok. Ugyanígy néhány szereplőt egész komolyan és közelről megismerünk, míg másokat sokkal kevésbé kidolgozva, csakúgy szőrmentén ismerhetünk meg.
A nyuggerpuki és a zselé kifejezéseket azért magamévá tettem :D

"Itt senki sem segít rajtad, hacsak nem akar, és ami még rosszabb, ehhez az kell, hogy kedveljen téged."

Lionel Shriver megint (még mindig!) nagyon jól ír, a történet szerintem a valósághoz egész jól közelít (abszolút hihető) és a regény mindvégig lekötött, elgondolkodtatott.

"Az amerikaiak mentális és fizikai egészsége országszerte rengeteget javult. Kövér emberek csak elvétve akadtak. Az allergia ritkaságnak számított, és ha valaki mostanság mégis arról beszélt, hogy tartózkodik a gluténtól, akkor azt egy falat kenyér valószínűleg meg is ölte volna. Az anorexiához és bulimiához hasonló táplálkozási zavarok megszűntek. Ha netán egy barát azt állítaná magáról, hogy depressziós, azzal valami szomorú dolog történt. Az életre-halálra menő rettegés árja után már senkinek sem maradt arra energiája, hogy féljen a pókoktól, a bezártságtól, vagy éppen attól, hogy

kilépjen a házból. A harmincas években a kifosztott patikák nagybani csődje, valamint az utcai drogok kápéért való beszerezhetőségének széleskörű ellehetetlenülése országszerte leszoktatta a függőket az anyagról. A konditermek bezártak, a személyi edzők pedig az izzólámpa sorsára jutottak. Viszont az, hogy saját maguk javítgatták az ingatlanaikat, művelték a kertjeiket, hogy üzemanyag-spórolás céljából gyalog jártak, és baseballütőkkel tángálták el a betolakodókat, lenyűgözően fitté tette az amerikaiakat. Miután a nemi átalakító műtétek nagy vonalakban megfizethetetlenek lettek, értelmét vesztette a nemi identitászavar diagnosztizálása. Ha egy nőnek férfias hajlamai voltak, erőteljes, szögletes mozgást vett fel, és bokáját a térdén vetette keresztbe, így mindenki vette az üzenetet, és a gesztikuláció is elegánsabb volt. Ahogy az álmodás lenyomta a drogokat, úgy a szexuális fantáziálás is mindig tisztább, kellemesebb, és nem utolsósorban olcsóbb módja volt egy egész seregnyi szeszélyes hajlam kiélésének, mint a fantáziák megvalósításának durva, fájdalmasan tökéletlen élménye. Senkinek nem volt se pénze, se ideje, se türelme semmiféle nyavalyához. Nem arról volt szó, hogy az amerikaiak a furcsaságokra gerjedtek volna, csak egyszerűen már nem érezték szükségét, hogy tegyenek ellenük."

Tavasszal meghalni

Ralf Rothman: Tavasszal meghalni

Rengeteg második világháborús könyvet olvastam már, vonz a téma, vonz benne a saját családi érintettségem (kinek nincs?), vonz benne, hogy olyan hatalmas volt, olyan sokan túlélték, és olyan sokan nem :( Értelmetlen dolog  a háború, de az okosok szerint az emberi természet része. Számomra mindig döbbenet, hogy a felvilágosult 1900-as években ekkora tragédia történhetett, mely majd csak az egész világot érintette.

Sok könyvet olvastam már magyar, zsidó, amerikai, brit, francia és egyéb szemszögből, nyilván mindenhol mindenkinek megvan a maga igazsága. Az irodalom - legalábbis a második világégés kapcsán - elítéli a németeket, a legtöbb dokumentumregény és szépirodalmi mű bizony elég negatív szemszögből tünteti fel őket.

Aki szeret egy témát, eseményt több szemmel végignézni, több oldalról áttekinteni, az élvezni fogja ezt a 200 oldalas, ám annál töményebb regényt. 

Akár ők is lehetettek volna (tinédzserek a Hitlerjugendben)

A Tavasszal meghalni a német fiatalok szemszögéből íródott. Hiszem, hogy ott sem volt mindenki földre szállt ördög, sem náci, sem gyilkos, sem született sátán. Sokan ugyanúgy belekényszerültek a pokolba, mint az összes többi országban. Így volt ez a német fiatalok nagy részével, akiket még szinte gyerekként (vagy valóban gyerekként) besoroztak a bukás szélén álló német hadseregbe.

Így járt Walter és barátja, Friedrich (Ata és Fiete), akiket orvul kényszersoroztak 1945-ben. Pedig Walter nem volt náci, nem érdekelte a politika, ő csak fejő szeretett volna lenni egy vidéki gazdaságban, és összeházasodni Liesel-lel. Walter pillanatok alatt a Waffen-SS-ben találta magát a rövidített kiképzést követően, mint hadtápos, Fiete nem volt ilyen szerencsés, ő mehetett a frontra. A magyarországi csatákban vettek részt, Mohács, majd a visszavonulás során Győr környékén. Számtalan fiatal életét tették tönkre, döntötték romba az álmaikat, jövőjüket a semmiért, egy biztosan vesztes háborúért küldték őket a vágóhídra. Walter túlélte, de egész életében mogorva és szomorú ember volt. Fiete sérülését követően dezertálni akart és Walter ezáltal olyan helyzetben találta magát, ami bárkinek sok(k) lett volna, nemhogy egy tizenéves fiatalnak, aki még keveset tud az életről.

Erős hangulatú könyv, melyet rövidsége ellenér nagyon átütőnek, erőteljesnek éreztem, szó szerint magába szippantott. A jelenetek rövidek, mégis teljesen élesek, egyértelműek, az író részletgazdagon mindent megfigyelve adja át nekünk a történetet, a stílus zseniális és magával ragadó. Minden epizód életszerű (és szinte szagú). Ez az egyik legjobb háborús könyv, amit eddig olvastam!

1945 tavasza, Magyarország

Szenvedély

Jeanette Winterson: Szenvedély

Hány arca van a szenvedélynek?
Megtudhatjuk Jeanette Winterson 1987-ben megjelent regényéből, mely a napóleoni háborúk idején játszódik és olyan titkokat is elárul, minthogy például Napóleon szenvedélyesen szerette a csirkehúst. A több szálon futó cselekmény szálai érdekes, különleges módon gabalyodnak egy gombolyaggá. A fiatal Henri szenvedélye maga Napóleon, így beáll a seregbe, Grande Armée-ba, ahol szakácsinasként messze az oroszországi hadszíntérre kerül. A szintén fiatal, velencei Villanelle, aki csónakos-szülöttként egy kaszinóban tengeti életét a patríciusnő iránt érez olthatatlan szenvedélyt. Kettejük története egy különleges, lazán mágikus vonulatot követően fonódik össze egy reménytelen, szomorú szerelemmé, melyben a történelmi eseményeket mellékes szálnak éreztem, ám a történelmi környezet és annak sokszor a brutalitása, perverzitása ütött.
Rövid, ám nem könnyű olvasmány! Szerepel az 1001 könyves listán is.

"Boldog voltam, de a boldogság felnőtt szó. Egy gyerektől nem kell megkérdezni, hogy boldog-e, látszik rajta. Vagy boldog, vagy nem boldog. A felnőttek azért beszélnek arról, hogy boldogok, mert javarészt nem azok. A boldogságról beszélni olyan, mintha az ember a szelet próbálná megragadni. Sokkal egyszerűbb, ha az ember csak hagyja, hogy az egész testét átjárja. Ebben különbözök én a filozófusoktól. A filozófusok csak beszélnek a szenvedélyről, de nincs bennük semmi szenvedély. Soha ne beszélj a boldogságról egy filozófussal."

-->

Max

 

 

"Miért nem mondja meg a nő a gyerekének az igazat?
Hogy a Mikulás ebben az évben még a szokásosnál is vörösebb lesz,bolsevikvörös,vérvörös. Hogy nem szánon fog érkezni,hanem tankon, a puttonya tele lesz fegyverekkel, és mindenre lőni fog,ami mozog."

Sarah Cohen-Scali:  Max

 

Érdekes nézőpontból indul a könyv: egy magzat érzékeli a körülötte játszódó eseményeket, halljuk a kommentárját, a gondolatait. Hm. Le is tettem gyorsan, annyira nem volt életszerű. Csak kíváncsi voltam ezekre a Hitler-féle gyermekgyárakra, így a könyv olvasása mellett döntöttem, a stílus is egész jó volt, érdekeltek az események.
Max (született 1936. április 20-án, Hitler születésnapján) egy Lebensborn-program keretében fogan meg a genetikailag és fenotípusában tökéletes német anyától és kiváló SS-tiszt apától, majd az évek során tökéletes náci fiatallá, Konráddá cseperedik, akit a német hadsereg, titkosszolgálat már gyermekként különböző (aljas) célokra használ fel a megszállt Lengyelországban, majd hazájában. Konrád egyetlen célja, hogy olyan kemény legyen, mint a Krupp-acél és magát hazája és az apának tekintett Führer szolgálatába állítsa.
Érdekes a történetvezetés, hiszen a szülők nélkül növekedő Konrád fokozatosan veszíti el szűklátókörűségét és ismeri meg a "kötődés" érzését, míg a történet végére a "Konrád" nevet is eldobva magától ismét Maxxá nem válik.
Ami számomra, történelmi regényekért rajongó olvasó számára negatívum, az a tömérdek pontatlanság, torzítás és valótlanság, amit a regény a Lebensborn-programmal vagy a Harmadik Birodalommal kapcsolatban állít. Számomra a történelmi hűség nagyon fontos, a regényírónak felelőssége van, hogy adja át a tényeket, mit ismertet a könyvben. Nyilván szörnyű mindaz, ami történt, már tökéletes faj "gyártására" való törekvés az is felborzolja az ember idegeit. De az írónő maradhatott volna a történelmi tényeknél, nem kellett volna felturbózni.
Ettől függetlenül jó könyv, különösen azért, mert a náci Németország kevésbé ismert programjáról szól, pedig sokan még ma is "isszák a levét"...

-->

Kegyes hazugságok

  

Diane Chamberlain: Kegyes hazugságok

A frissen házasodott, kissé cukormázas életet élő Jane Forrester egy különös belső hang hatására szociális munkásként kezd dolgozni az észak-karolinai Grace megyei dohányföldek szegény családjai között. Mindezt úgy, hogy férje, a tehetséges gyermekorvos ellenzi, és a társadalmi közeg sem tartja helyénvalónak a fiatal nő munkavállalását.

Munkája során jónéhány szegény, kiszolgáltatott családdal megismerkedik. A történet középpontjában a Hart család egyik tagjával, Ivy-val való kapcsolata van. Harték nincsenek könnyű helyzetben: az idős, beteges nagymama egyedül neveli két unokáját, a gyönyörű, ám gyengeelméjű Mary Ellát, és annak kisfiát, illetve Ivy-t.

Ezekben az években vette kezdetét az eugenikai program, mely program keretében gyengeelméjű, epilepsziás vagy egyszerűen csak hátrányos helyzetű lányokat sterilizáltak - sokszor tudtukon kívül. Ivyra is ez a sors vár, ha Jane az elvárásoknak megfelelően végzi a munkáját. De van-e jogunk Istent játszani? Van-e jogunk megfosztani Ivyt az anyai örömöktől? Van-e Ivynak esélye a normális életre ilyen háttérrel, ebből a közegből érkezve?

Súlyos erkölcsi dilemma ez.

Nagyon jól felépített, érdekfeszítő, elgondolkodtató könyv, már csak azért is, mert a valóságban 70.000 amerikai lányt és nőt érintett ez az eugenikai program.

A föld alatti vasút

 

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Amikor Caesar felvetette, hogy szökjenek Északra, Cora nemet mondott.

A Kult könyvek-sorozat második darabja, amihez hozzájutottam, pont az, mely számomra a legérdekesebbnek tűnt. A Föld alatti vasút az amerikai rabszolgaságról szóló könyvek közé illeszthető, illetve azt gondolom, közöttük hamarosan alapdarabnak fog számítani. 

"A gép dugattyúi szünet nélkül dolgoztak. Még több rabszolga még több gyapotot eredményezett, amiből még több pénz lett, még több földet lehetett vásárolni, még több gyapotot termeszteni. És hiába vetettek véget a rabszolga-kereskedelemnek, kevesebb, mint egy generáció alatt tarthatatlanná váltak a számok: az a rengeteg nigger. Észek-Karolinában kétszer annyi a fehér, mint a rabszolga, de Louisianában és Georgiában majdnem egyenlő az arány. Itt, túl a határon, Dél-Karolinában meg százezerrel több rabszolga van, mint fehérember. Nem nehéz elképzelni, mi lesz, ha a szabadságra vágyó rabszolgák levetik láncaikat - bosszú."

Történetünk, mely az 1800-as évek első felében játszódik, főhőse (szó szerint!) a Georgiában, a Randall-farmon élő Cora, akinek édesanyja, a szintén a farmon született Mabel megszökött, nagyanyját, Ajarry-t pedig az egyik apró afrikai faluból hurcolták az új világba. Cora élete árvaként,

védelmező nélkül a borzasztóbbnál is borzasztóbb, hiszen nem csak a fehérek kegyetlenségének és a munka súlyának van kitéve, még a túlélésért küzdelmet folytató társai között is nehéz helyzetbe kerül. A farmon nincs romantika, erőszak van és túlélésért folytatott harc, kemény munka, kevés élelem és nincs kegyelem. 

Egy napon új rabszolga érkezik a farmra: Caesar, aki néhány hét múlva azzal az ötlettel áll elő, hogy szökjenek meg. Cora némi gondolkodás után igent mond az ajánlatra és ezzel egész élete új fordulatot vesz.

"Máson látni a láncot, és örülni, hogy nem te hordod - ennyi jószerencse van engedélyezve a színeseknek, de még ezt is beárnyalja a félelem, mi jön legközelebb. Ha találkozik a pillantásotok, elfordultok."

"Ellopott testek dolgoznak ellopott földeken. Gép, mely sohasem áll le, falánk kazánját vérrel táplálják." 

Soha nem gondoltam volna, hogy a föld alatti vasutak léteztek, de bizony. A szökött rabszolgák megmentésére valóban rejtett vasútvonalakat hoztak létre emberfeletti munkával! Cora és Caesar igénybe veszi ezt a lehetőséget és hosszú, viszontagságos útjuk kezdetét veszi. Nagyon sok tragédia történik Corával, főleg azért, mert Ridgeway, a rabszolgavadász a nyomába indul, és nem csak a fejére kitűzött jutalom hajtja... 

"Egy héttel később betoppant az ültetvényre a Ridgeway nevű hírhedett rabszolgavadász. Lovon érkezett öt rossz külsejű társával, köztünk egy rémisztő indián nyomkeresővel, akinek fonnyadt emberi fülekből kötött nyaklánc lógott a nyakában."

Cora sokfelé jár hosszú útja során. Észak-Karolinában megérinti a szabadság finom lehelete, ám olyan gyorsan tovaillan, hogy alig hisszük el, hogy megtörtént. És mi marad helyette? A menekülés, a félelem, az éhség.

A regény, kíméletlen, kegyetlen és bizony nagyon is szenvtelen. Egyik oldalról, sőt egyik mondatról a másikra történik valami tragédia, amit olyan egyszerűen, olyan természetesen közöl, hogy ezeket a részeket többször is át kellett olvasnom, hogy felfogjam. Rettenetes, hogy ebben a szabad országban, a lehetőségek országában mit tett egyik ember a másikkal és milyen gondolatmenet és elvek szerint élték az életüket...! 

Ez a regény nagyon erőteljes és nem találok jobb szót: gyötrelmes. Nagyon olvasmányos és izgalmas, de olvasás közben végig ott volt a remegés a gyomromban, hogy vajon sikerül-e, mi fog történni a következő oldalon? Mi jöhet még?

Aki szereti a rabszolgasággal foglalkozó irodalmat, azoknak ez kötelezően ajánlott, aki csak általános érdeklődést mutat a téma, illetve az Egyesült Államok történelme iránt, azoknak is melegen ajánlott kötet. Szerintem egyik kedvenc könyvem, Lawrence Hill: Valaki ​ismeri a nevemet című könyve mellett megállja a helyét.

"Ha a niggereknek szabadság járna, nem volnának megláncolva. Ha a vörös bőrűtől nem volna szabad elvenni a földjét, még mindig az övé lenne. Ha a fehérember nem arra született volna, hogy elfoglalja ezt az új világot, nem lenne most a birtokában."

Amíg élek, remélek

Jane Goodall: Amíg élek, remélek

Jane Goodall kivételes személyiség. Gyermekkorától egészen majdcsak napjainkig, a Jane Goodall Intézet megalakulásáig olvashatunk életéről, az őt ért személyiségformáló hatásokról, emberekről és állatokról, akiket szeretett, és mindenről, amiben hisz és amit remél.
Nagyon pozitív egyéniség, sok megpróbáltatáson keresztülment, és igen, alkalmanként meg is tört, de mégsem adta fel! Érték komoly veszteségek, boldogító pillanatok, de mindig a maga feje után ment, saját útját követte. Rendületlenül hisz abban, amit csinál, hogy annak van értelme, hisz a természetben és az emberekben.
Ha van egy könyv, amit jó szívvel ajánlok az embereknek úgy általánosságában, akkor ez az! 

"Míg a természet szépsége gazdagítja az emberi lelket, a mesterségesen létrehozott világ olyan gyakran tűnik csúfnak és a lélek számára sivárnak!"

"És amint telt- múlt az idő, egyre többet tudtam meg a csimpánzokról. Miután már felismertem a különböző egyedeket, neveket adtam nekik. Arról fogalmam sem volt, hogy ezzel semmibe veszem az 1960-as évek elfogadott gyakorlatát, miszerint számokat kellett volna nekik adnom, személytelenségük megőrzése miatt. S ami még nagyobb bűnnek bizonyult: feljegyeztem sokszínű jellemvonásaikat, pedig olyanok csak az embereknek lehettek akkoriban. A legsúlyosabb bűntettem mégis az volt, hogy emberi érzésekkel ruháztam fel a csimpánzokat."

-->

Bízz bennem

Lesley Pears: Bízz bennem

Lesley Pears története a II. világháború utáni Angliában kezdődik, ahol az újjáépítés éveiben a nélkülözés és a kemény munka a mindennapok része. Itt történik a szörnyű családi tragédia, aminek következtében az 5 éves May és a 8 éves Dulcie egész családját elveszíti, és árvaházba kerül, sorsukat az irgalmas nővérekre bízza a gyermekvédelem. Ebben az időben a háború után árván maradt gyermekek nagy száma miatt az angol ellátórendszer az ausztrál befogadó hajlandóságra alapozva gyermekek ezreit küldte a tengeren túlra. Így járt May és Dulcie is. Történetük szomorú, tragikus, fordulatokban gazdag, ám nem nélkülöz némi pozitív végkifejletet, a teljes reménytelenség ellensúlyozásaképpen. A könyv végig érdekes, olvasmányos, a fordulatok (számomra) kiszámíthatóan alakultak, Lesley Pears továbbra is szórakoztatóan ír.
Sajnos az árva, magukra hagyott gyerekek sorsa ma sem sokkal jobb, mint ezekben az időkben. A közhiedelemmel ellentétben az egyházi gyermekgondozás nem volt maga a tejben-vajban fürösztés, zsákszámra derültek ki a visszaélések, melyek mindent magukban foglaltak: éheztetés, rabszolgamunka, kínzás, megalázás és bizony a szexuális bántalmazás is. Ez egy olyan rendszer, mely az egyház és az egyházi vezetők tudta és struccpolitikája nélkül nem működne, számos cikk és vizsgálat indult már hasonló ügyekben, de nyilván az egyház hatalma, befolyása hatalmas, így nagyon nehéz változtatni a bevett gyakorlaton.
Érdeklődőknek ajánlom a 2015-ös Oscar-díjas Spotlight című filmet.

Lila

Marilynne Robinson: Lila

Ha ajánlhatnék valami finomat és törékenyet ebben a világban és erről a XXI. századi könyvpiacról, a az a Gilead és a Lila lenne. Ezek olyan könyvek, melyekre időt kell szánni, melyek lassan, aprólékosan, finoman állnak össze. Olyan könyvek, melyekhez türelem kell és türelemre tanítanak. 

Mindkettő olvasható külön-külön is, de együtt (vagy egymás után), hiszen ez egy különleges és szinte hihetetlen szerelem története, méghozzá két oldalról elmesélve. A Gilead-ról már írtam korábban, és alig vártam, hogy a Lilát is magamhoz vehessem. 

Lila Dahl egy egészen különleges nő, egy olyan nő, aki szülei nélkül (?) Doll segítségével kénytelen felnőni, és egész életében semmit sem tudhat a magáénak, sokszor még saját magát sem. Kivéve egy kést, mely elvette tőle az egyetlen személyt, Dollt, akihez kötődött, de legalábbis hálát érzett iránta. Lila ezt követően egész életében a miértre keresi a választ. Hosszú és hányatott életet él, olyan hosszút, hogy néha azt éreztem, ebbe több élet is bele van sűrítve. Kóborol, vándorol, befogadják, elmenekül, iskolába jár, a madame-hoz kerül. És még azt sem tudja, mi a neve, hiszen a Lila Dahl-t teljesen véletlenül kapja. A dolgok történnek vele, ő pedig a túlélés mesterévé válik, ám a fejében folyamatosan ott zakatol a kérdés: miért történnek úgy a dolgok, ahogy történnek? És a dolgok úgy történnek, hogy Lila kóborlásai során az Iowa állambeli álmos kisváros mellé érkezik, egy elhagyatott épületben ver tanyát, ahol időnként bemerészkedik a városkába, Gileadba. Élete során egy különleges kapcsolatot alakít ki egy idős fiatalon megözvegyült baptista lelkipásztorral, John Ames-szel, akivel eleinte szinte tapogatózva ismerkednek, hitbéli kérdéseket vitatnak meg, majd összeházasodnak és vállalnak egy közös gyermeket is. Ez az egész új megvilágításba helyezi az életet és a mindenek miértjét, nem csoda, hogy Lila egész életét, valóját megkérdőjelezi időnként. 

"A bánat nagyon valóságos, és a veszteséget nagyon is véglegesnek érezzük. A földi élet bonyolult és súlyos és csodálatos. A tapasztalatunk töredékes. A részei nem adódnak össze…
Néha nehéz hinni, hogy mind egyetlen dolog részei. Semminek nincs értelme, amíg meg nem értjük, hogy a tapasztat nem úgy gyűlik, mint a pénz vagy az emlék, vagy mint az évek és a vétkek. Hanem Isten ajándékozza nekünk, aki nincs elkötelezve a múlt iránt, csak a maga örökös, szabadon adott állandóságában."

Szóval nagyon átható, felemelő élmény volt a trilógia ezen befejező kötetét olvasni, főként úgy, hogy tudtommal a Gilead az első kötet és a középső még nem jelent meg magyar nyelven. Remélem, tervezik a kiadását, mert Marylinne Robinson festőien, finoman és magával ragadóan ír. Booked-díj, Pulitzer-díj, 1001 könyves lista,...? Nem csodálom.

"A bánat nagyon valóságos, és a veszteséget nagyon is véglegesnek érezzük. A földi élet bonyolult és súlyos és csodálatos. A tapasztalatunk töredékes. A részei nem adódnak össze…
Néha nehéz hinni, hogy mind egyetlen dolog részei. Semminek nincs értelme, amíg meg nem értjük, hogy a tapasztat nem úgy gyűlik, mint a pénz vagy az emlék, vagy mint az évek és a vétkek. Hanem Isten ajándékozza nekünk, aki nincs elkötelezve a múlt iránt, csak a maga örökös, szabadon adott állandóságában."

-->