Prozac-ország

Depresszió, pia, drogok, pasik, függőség, ideg-összeroppanás, zene, szex, buli, öngyilkosság, gyógyszerek - Egy fiatal lány a '70-es, '80-as évek amerikai rémálmát éli

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Bevallom őszintén, ettől a könyvtől kifejezetten féltem, így sokáig állt a polcon úgy, hogy gyakorlatilag meg sem érintettem.  Pedig (részben) szakmabeliként számomra ez kötelező olvasmány. Egy óriási hiánypótlás.

Attól féltem, hogy nem fogom tudni végigolvasni, az meg milyen ciki. Ehhez képest gyorsan haladtam vele. Mert nagyon őszinte és a stílusa rendkívüli. Tényleg tehetséges.

"Szeretnék tisztázni valamit a depresszióval kapcsolatban: semmi de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és a bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való – kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól fejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret (mint tudjuk, a természet irtózik az űrtől). Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott."

  

De azért mégis sokszor ki kellett néznem a könyvből, hogy tényleg süt-e a nap. Nagyon telepedős a hangulata, pont azért, mert ilyen őszinte és szókimondó. Nem tudom teljesen átérezni, számomra felfoghatatlan ez az üresség-érzés, amiről beszél. Hihetetlen, ahogyan kapaszkodik a körülötte levő emberekbe, elsősorban a pasikba. Ez a bizonytalanság rettenetes lehet. Nyomasztó, hogy állandóan a halál körül forognak a gondolatai, és szinte mindig az ideg-összeroppanás határán érzi magát. Elképzelhetetlen számomra, hogy mindenféle testi betegség híján nem tud reggel felkelni, mert nincs ereje, így a napot el se kezdi. Hogy órákig fekszik a fürdőszoba-csempén és zokog - mindezt a barátai szeme láttára. Hogy alkoholista vagy drogos szeretne lenni, de annyi akaratereje sincs, hogy azzá váljon.

És ami ebben az egészben a legfurább az az, hogy mindig akadnak emberek, barátok, akik kitartanak mellette, mindig eléri valamilyen iskolai vagy szakmai siker (ami számomra bizonyítja, hogy elrettentő személyisége és betegsége ellenére igazán tehetséges), és hogy mindig megkapaszkodik.

"Sírok. Siratom a szerelem megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra most telve van depresszióval. Már megértem, miért van az, hogy az emberek néha meg akarják ölni a kedvesüket, meg akarják enni a kedvesüket, vagy fel akarják szippantani halott kedvesük porait. Megértem, hogy csak ily módon lehet birtokba venni egy másik embert, ha olyan kétségbeesetten vágyunk rá, ahogyan én vágyom arra, hogy Rafe-et magamba fogadjam."
 

Egyébként nagyon elszomorított az a rész, még az elején, amikor leírja, hogy milyen helyes és tehetséges kislány volt ő, tele önbizalommal és a világba vetett hittel - ami hirtelen semmivé foszlott. Igazán sajnáltam. 

Állandóan azt harsogják a depresszióban szenvedők, hogy aki nem élte, az úgysem érti. Nos, abban lehet valami, hogy érti ugyan, de nehezen tudja elképzelni. Abban biztos vagyok, hogy igazán beleélni magát tényleg csak az tudja, aki benne jár (járt).

"Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem."

Sokszor gondoltam arra olvasás közben, hogy basszus, mekkora szerencséje van ennek a csajnak, mindig van valaki, aki hajlandó hallgatni, aki csak úgy mellette van vagy éppen gondozza. Elég sok megkérdőjelezhető hozzáértésű szakember kezei között vett részt terápián vagy "terápián", mindenesetre tuti, hogy szerencséje volt az időzítéssel, ezért nem végezte úgy, mint szegény Sylvia Plath.
Azt hittem, hogy a gyógyszeresnek terápiának negatív visszhangja lesz, de jó olvasni, hogy segített rajta. Pont belekerült az antidepresszánsok forradalmi időszakába, amikor a '80-as években kifejlesztették az SSRI-szereket. Még egy kis szakmai hozzáfűznivaló: mennyire durva, hogy tankönyvszerűen a Prozac-terápia első heteire esett élete első öngyilkossági kísérlete... (ekkor még nem kapott mellé más szert). Viszont nem ártana több bizodalom a pszichoterápiában, bár nem tudom, hogy a könyvben vázolt tíz év után nekem mennyi lenne.

Christina Ricci Prozac Nation c. filmben

Elizabeth Wurtzel ezt a könyvet 26 éves korában fejezte be, és több, mint 10 évet ölel fel az életéből, emlékeiből. Az első kiadás idején már több éve részesült Prozac (és egyéb) terápiában, betegségét eleinte atípusos depressziónak, később inkább bipoláris zavarnak véleményezték, igazán kielégítően akkor érezte magát, amikor lítiumot is szedett. A Prozac-országot (Prozac Nation) több könyv is követte, magyarul egyik sem jelent még meg: 1998-ban a Bitch a nők manipulatív viselkedéséről, 2001-ben a More, Now, Again a függőségről és 2004-ben a The secret of life, mely nőknek szóló hétköznapi és extrém tanácsokat tartalmaz. Zenekritikusként számos újságban jelentek meg cikkei, rendszeresen ír a The Wall Street Journal számára, közben új könyvet is kiadott 2011-ben Creatocracy címmel. Nagy nehezen megszerezte a jogi diplomát a Yale-en, amit még 2001-ben kezdett el, de az államvizsgát végül 2010-ben tette le, legutóbbi könyve egyébként erről szól.

A Prozac-országot 2001-ben meg is filmesítették, Christina Ricci-vel a főszerepben.

Elizabeth Wurtzel

10/10

"Tudom, mekkora megpróbáltatás kapcsolatba kerülni egy depresszióssal, még olyan rövid időre is, mint egy vacsora. Idegesítő népség vagyunk, idegesítő, hogy mindig, mindenben csak a rosszat látjuk, és az örökös elégedetlenségünk mások kedvét is elrontja. Olyan ez, mint mikor egy filmet nézünk, amelyről az a véleményünk, hogy fölemelő, nagyszerű alkotás, a hibái ellenére is, és ott ül mellettünk egy filmművészeti főiskolás, vagy egy hivatásos filmkritikus, aki egész idő alatt analitikus megjegyzéseket tesz, ízekre szedi a film minden kockáját, míg minden örömünk – és miért ne örülhetnénk csak úgy? – elszáll az állandó szőrszálhasogatástól. És ez az undok alak végül is tönkreteszi az egész esténket, kiöli belőlünk a lelkesedést, elrontja a hangulatunkat. Hát ilyen hatással van az emberre egy depressziósnak a társasága is. Csak nem egyetlen mozielőadás vagy egyetlen vacsora erejéig, hanem állandóan, a nap minden percében."

Ez is érdekelhet:
Sylvia Plath: Az üvegbura
Sylvia PLath: Az ötvenkilencedik medve
Rados Virág: Bipoláris

Képek forrása: tumblr.com és google.com

Exkluzív szerelem

"Milyenek voltak a nagyszüleim haláluk napján?, tettem föl magamnak gyakran a kérdést. Sírtak? Felajzottak voltak? Feszültek? Csöndesek? Alighanem valamivel egyszerűbbé tett mindent, hogy ketten voltak. A szenvedés megoszlik, ha együtt viselik."

Johanna Adorján: Exkluzív szerelem

Elolvastam: 2011. június 8.

Johanna Adorján magyar származású, Németországban élő írónő, könyvében saját nagyszüleinek tragédiáját dolgozza fel vagy legalábbis próbálja. A nagyszülei Budapesten élő (saját bevallásuk szerint) asszimilálódott zsidó családba születtek. Nagyapja ortopédsebészként a társadalom elit értelmiségi rétegébe tartozott. Nagyanyját leginkább önmagát kereső, különc hölgyként írhatjuk le. A II. világháború idején a mauthauseni munkatáborba kerültek, a holokauszt mégsem a könyv fő témája, hiszen erről a nagyapa sohasem beszélt. Az '56-os forradalom idején disszidáltak Dániába, ahol hátralévő életüket élték. Egészen addig a napig, amikor 1991-ben kettős öngyilkosságot követtek el. Az írónő tulajdonképpen erre a döbbenetes tettre keresi a válaszokat azáltal, hogy hosszú évek elteltével felkeresi azokat a rokonokat és barátokat, akik szorosabb kapcsolatban voltak nagyszüleivel és kéri őket, hogy meséljenek, minél többet meséljenek, hátha a személyiségvonásokból, a múltból megszületnek a válaszok.

A sok kérdés és keresgélés újabb kérdéseket vet fel, miközben megismerkedhetünk a nagyvilági család fontosabb szereplőivel, akik szinte mind 90 fölöttiek és a világ különböző tájaira utazgatnak (!). Kiderül, hogy az írónő is önmagát keresi, a gyökerei után kutakodik, és legnagyobb félelme, az egyedüllét, mely valószínűsíthetően motiválta a nagyszüleit is tettük végrehajtásában.

A könyv másik vonulata a nagyszülők utolsó napja, melyet az írónő megpróbál rekonstruálni: elrendeznek maguk körül mindent, ajándékokat csomagolnak a családtagoknak, gondoskodnak a kutya jövőjéről, majd a nap végén örök álomra szenderülnek. Számomra ez a cselekménysorozat nagyon megrázó volt, körülbelül egy órán keresztül csak ültem fölötte és néztem magam elé. Azt hiszem, aki van olyan szerencsés, hogy szerethet valakit ezen a világon és ráadásul még rendelkezik annyi képzelőerővel, hogy maga elé képzelje az öregkort, az elmúlást, a fenyegető egyedüllétet - az egy kicsit megtorpan, megdöbben, megijed és elborzad olvasás közben. 

A könyv külalakra nagyon szép, a borítón látható kép nagyon jól illik az egész regény hangulatához és olyan finom, mint maga a könyv.

Összességében szerintem ez egy jól megszerkesztett, rövid regényke. Nagyon nyomasztó a hangulata. Sokszor elgondolkodtam, milyen lehet egy ilyen nagystílű, igazán nagyvilági családban élni, vajon boldogabbak-e ők. Aztán hamar ráébredtem a válaszra: nem, a boldogság nem ezen múlik.

"A legmélyebb érzés, amit ismerek, az az érzés, hogy nem tartozom sehová. Ezzel nőttem föl. Nem jó érzés, és nem is tudom, voltaképpen miből ered. Amióta az eszemet tudom, úgy érzem, zavarok. Mintha boldogabbak lennének nélkülem, és ez nemcsak a családomra vonatkozik, hanem a barátaimra is, és általában mindenkire, mindig. Úgy érzem, nem illek igazán a képbe. Mintha mindenki kerek lenne, én meg szögletes, vagy fordítva. Senki nem szeret, nem is szerethet: ez a legmélyebb meggyőződés bennem, és egyúttal a legnagyobb félelem, és ha egészen a mélyére hatolok, ahhoz az érzéshez jutok, ami ismerősebb minden más érzésnél: teljesen egyedül vagyok."

9/10

Van, amikor beszélni kell, és van, amikor hallgatni.

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Elolvastam: 2010. december 12.

"Manapság a gyárak felől érkező, változó irányú 

szelek és a föld emelkedő hőmérséklete miatt a hó nem 

zuhatagokban esik már le, hanem az éj leple alatt, lassú rétegekben, 

akár a szétmálló buborékok. A világ, ez a megfáradt művész, egy újabb

összecsapott évszakkal szúrja ki a szemünket."

Kivételesen hamarabb értesültem a film létezéséről, mint a könyvről, így nagyon kellett sietnem, hogy még a film előtt elolvassam, hiszen úgy az igazi. Fordítva ez még egyszer sem ment. 

A borító gyönyörű, biztos vagyok benne, hogy sokan már ezért felfigyelnek rá. A cím is figyelemfelkeltő, vagy elrettent valakit vagy magához vonz, hiszen az ilyen tragédiákról kimondva kimondatlanul sokan szeretünk időnként olvasni. 

A '70-es évek Amerikájában él egy körülbelül tökéletes család egy álmos kisvárosban, még a környékbeliek is a csodájára járnak: apa középiskolai tanár, anya vallásos és pedáns asszony és az ő 5 gyönyörű lányuk, akik világos hajúak, kék szeműek, jól tanulnak, jól neveltek - így élnek egy szép nagy házban az amerikai álomban. Látszólag. Mindaddig, ameddig a 13 éves Cecilia hidegvérrel fel nem kaszabolja a csuklóját a fürdőkádban....

Mindezt sok tíz év távlatából meséli el egy szomszéd fiú, akit annak idején és még a napokban is foglalkoztat ez a megmagyarázhatatlan vég. Közben megszólalnak a szomszédok, tanárok, pszichológus, orvosok, a pap és mindenki, akinek abban az időben kapcsolata volt a családdal. Szépen apránként egyre többet tudunk meg az idilli élet árnyoldalairól, közben találgatunk, mi vezethetett az első öngyilkossághoz. A család széthullását, megkergülését és a többi lány halálát kissé várható következményként említi a regény. 

A könyv stílusa és nyelvezete mindvégig nagyon érdekes, laza, néhol gunyoros vagy éppen morbid. Remekül illik az eseményekhez.

A szereplők pont annyira árnyaltak, amennyire kell, a főszereplő amúgy is a titok, a megrendülés és a találgatás.

Egy őszinte megjegyzés: viszonylag gyorsan elolvastam, hiszen amellett, hogy haladós, kíváncsivá is tett a vége, vajon milyen ok állhat a háttérben? Aki elolvassa, az nem lepődik meg, de szerintem nem is csalódik.

A film 1999-ben készült és olyan szereplőkkel dicsekedhet, mint James Woods, Kathleen Turner, Kirsten Dunst, Danny DeVito, satöbbi.

Összesítve nagyon jó könyv, nagyon jó stílusban megírva, érdekes témáról, gyönyörű borítóval. Hogy a vége lehetne biztosabb és lezártabb? De ha nem az??

Shania oldaláról http://shainareads1001books.tumblr.com/

"Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig a lányok szépek voltak, és még annyi minden állt előttük. Miért pazarolták el feleslegesen az életüket? Miért választották az élet helyett a halált? Mi volt az igazi ok? Korszellem? Predesztináció? A szigorú szülők, akik mindenben a fertőzést látva az egészségeset is elpusztították? A szerző feszült légkörű regényében a lélek sötét zugai tárulnak az olvasó elé, elfojtott vágyak, eltorzult emberi viszonyok, melyek tragédiát szülnek. A 70-es évek amerikai kisvárosában játszódó történet egyszerre hátborzongató, kísérteties, humoros, lebilincselő és összességében mélyen emberi."

10/10 

És a filmből is egy kis ízelítő: