Boszorkányok igenis léteznek.

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Elolvastam: 2010. november 23.

Ismét egy boszorkányos könyv került a kezembe. Úgy látszik, a vámpírosoktól kiráz a hideg, de a boszorkányok valamiféle vonzalmat ébresztenek bennem, magam sem értem miért (pirul).

[Nem tudom, mi váltja ki előlem ezt az ellenszenvet, talán abban keresendő a hiba, hogy még a csapból is vér és vámpír folyik mostanában vagy életem első Twilight-filmélménye vette el ennyire a kedvemet....]

Lényeg a lényeg, hogy viszonylag sok elvárással kerestem elő a polcról (igen, nem szabad!), és előzetes információim alapján egy varázslós-bűvölős családregényt vártam.

A borító nagyon tetszik, nagyon boszis. Családregénynek nem igazán családregény, ahhoz nem ismerjük meg eléggé a szereplőket, sem életüket. Boszorkányosnak is csak kevéssé boszorkányos, mert varázslás nincs is benne, különleges képesség is csak egy-egy (szó szerint). Mégpedig azért, mert a Sparrow hölgyek, akik mind március havában látják meg a napvilágot, és a 13. leányzó kivételével mindannyian fekete hajjal születnek, a 13. születésnapjuktól életük végéig rendelkeznek egyetlen egy, ám annál érdekesebb képességgel, mint például a mások álmának megismerése vagy életük utolsó pillanatai, vagy éppenséggel a hazugságot tudják mesterien kiszimatolni. Szóval nem tanult csiribú-csiribá, mindössze adottság. 

Emellett egy anya-lánya-nagymamája kapcsolat alakulásának szemtanúi is lehetünk, bár megmondom őszintén, engem ez kevéssé kötött le. 

Voltak a könyvben klassz gondolatok, összességében nem unatkoztam, olvastatta magát, de nem maradt meg bennem olyan mélyen a lenyomata vagy a hangulata, mint hittem. 

[Sokszor gondolkozom azon, hogy vajon az fontosabb-e egy könyvnél, hogy mennyire szórakoztat, amikor olvassuk vagy pedig az, hogy milyen hangulatot kelt bennünk később, amikor rá gondolunk. A kedvenc könyveimet az 'utórezgés' alapján választom ki, ám néha egészen meglepő, hogy milyen kellemesen elszórakoztat egy olvasmány, ám 1-2 hónap elteltével el is homályosul, mintha csak futólag olvastam volna....]

Kedvenc szereplőm ebben a történetben egy mellékszereplő, Liza Hull, aki kedvesen-csendesen él, de ért ahhoz, hogyan kell megszelídíteni egy megszelídíthetetlennek hitt férfit (13. boszorkányunk édesapját). 

Összességében kellemes olvasmány, igazi szép mese, kissé varázslatos, kissé emberi.

"A Sparrow család asszonyai nemzedékek óta rendkívüli tulajdonságokkal rendelkeznek. Valamennyien március havában születtek, és mire betöltötték tizenharmadik életévüket, különleges képességük mágikus erővel tőrt rájuk. Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot. Jenny, a lánya ismeri mások álmait, Stella, az unokája – aki éppen a tizenharmadik születésnapját ünnepli – döbbenten ismeri fel, hogy előre látja mások halálát.

Miközben Stella újonnan megismert képességével igyekszik megbirkózni, csaknem végzetes félreértés történik: látomása gyilkosság vádjával börtönbe juttatja az apját….
A nemzedékek titkait, emlékeit, talizmánjait őrző családi mese igazi irodalmi csemege."

8/10

Másodállásban boszorkány

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány

Elolvastam: 2010. október 27. 

Pasquale Festa Campanile olvasottság tekintetében a második legnépszerűbb regénye (első helyen A lator áll) az 1600-as évek Itáliájában játszódik, Rómában és egy környező kis faluban. Furcsa ötvözete két, manapság divatos témának: a boszorkányságnak és a kurtizán/szajha-életnek. Főszereplőnk, Isidora ugyanis mindkét mesterséget magas fokon űzi. Bár a boszorkányságban több helyen nem voltam igazán biztos.

 

A boszorkányos könyvek egyébként a vámpíros könyvek testvérei valahol, azonban mégsem idegenkedek tőlük. Emiatt fogtam a kezembe A szerelmes boszorkányt is. Beharagozásként azt olvastam róla, hogy kifejezetten humoros, könnyed és szórakoztató. Én azt gondolom, hogy valamennyire felszínes, hiszen sok minden történik benne, sok helyszínen járunk, de olyan érzése van az embernek, hogy minden csak egy pillanatig tart és már tova is rebbenünk. Nem mondanám nagyon humorosnak sem, van benne pár megmosolyogtató jelent ugyan, de nem az a tipikus vicces könyv.

Isidora, boszorkány-férfifaló főszereplőnk szerethető jellem, nagyon könnyedén veszi az életet, jön-megy, kedve szerint él. Sok férfinek okoz örömet, boszorkányságát is megcsillogtatja néhol, azonban amikor szerelemre gyúl, a lehető legalkalmatlanabb férfit választja: a pápát. Persze nem a cölibátus miatt, hiszen VIII. Orbánnak ugyan mindegy lenne egy bűnnel több vagy kevesebb, sajnos nem szeretik viszont Isidorát. Imádtam viszont a bosszújeleneteket, főleg a könyv elején azt a rengeteg tréfát, amivel megkeserítette az emberek életét. Nem érdemes borsot törni az orra alá, na.

A könyv végét elkapkodottnak éreztem. Nem tudtam elfogadni az új lángolást, sem a tragikus végkifejletet, hiszen ez az egész nem ezt sugallta magából. 

Összességében szerettem olvasni, tényleg szórakoztató volt. Pajzán jelenetekben bővelkedett a könyv egyébként, mely helyenként már inkább erotikusnak mondható részeknek bizonyultak.

"Elővettem zsebemből a kulcsot, és zajtalanul fölsiettem Donna Olimpia lakosztályába. Minden rendben volt: úrnőnk aludt, a kertész csacsija, amelyet szintén megitattunk vízben feloldott porral, ott aludt a hölgy mellett az ágyban: cinkosaim vitték föl és fektették le.
Kínszenvedés volt nézni, hogy bepiszkolta az állat a szép flandriai lepedőket, de hát nem lehetett rákényszeríteni, hogy levegye a patáit, mielőtt leheveredik.
Sorban benéztünk a kulcslyukon. Reggel felé Donna Olimpia fölébredt. Szokása szerint kinyújtotta kezét a félhomályban, mivel azt hitte, Villaferro fekszik mellette, megérintette a csacsi jókora, meredező szerszámát, s fölsikoltott. Kiugrott az ágyból és gyertyát gyújtott.
Éppen én leselkedtem. Láttam, hogy úrnőnk szeme kidülled, a kezébe harap, hogy el ne kiáltsa magát."

 8/10

Celia Rees: Bűbájos Mary

Elolvastam: 2009. december 5.

Ezzel a könyvvel összesen annyi problémám volt, hogy mire igazán átvettem a hangulatát, már véget is ért. Nagyon rövidke. Maga a sztori izgi, bár én eddig egyetlen boszorkányos könyvet sem olvastam, és szerintem Mary sem (a főszereplő), mert ő se nagyon hozakodik elő a tudásával a történet folyamán, viszont egész érdekes képet kapunk a 1600-as évek salem-i és környéki vidékről, a babonás-istenfélő emberek hétköznapjairól, az emberi butaság törvényszerű jelenlétéről. Utánaolvastam egy kicsit, és a valóságban is hasonló mennyiségű agytekervénnyel éltek az Újvilág telepesei ezen a vidéken, a salem-i boszorkányperek, a boszorkánynak vélt lányok/nők felakasztása, vízbe fullasztása is a történelem része, szóval ez a könyv csak részben fikció.

"...A látomások maguktól törtek rám, mint annak idején a nagyanyámra, de ezt a tudást nem tőle örököltem. Hanem anyámtól. Egészen másfajta képesség volt, meghaladta nagyanyámét. Éreztem, ahogy ránehezedik a vállamra, mint valami súlyos lepel..."Egy ágytakaróba fércelve rejtőztek több mint 300 évig azok a lapok, amelyekből a fenti idézet származik. Egy naplóból, melyet gondos kezek kitartó munkával rendeztek össze, hogy lapjait olvasva egy lenyűgöző és megindító történet bontakozzon ki. Marynek, egy boszorkány unokájának története.1659 tavaszán egy hajó fut ki Southampton kikötőjéből, hogy az Újvilágba vigye a háborúk elől menekülő utasait. A fedélzeten van a 14 éves árva lány, Mary is, akinek nagyanyját boszorkánysággal vádolták meg, majd felakasztották. Mary számára az egyetlen menekülési lehetőség, ha a puritán közösség, amelyhez útja során csatlakozik, befogadja tagjai közé. Viszontagságos utazást követően a hajó megérkezik Amerikába, ahol a lány azt reméli, hogy új életet kezdhet. Rá kell döbbennie azonban, hogy a múlt elől nem könnyű elmenekülni. Az erdő mélyén élő telepeseknek hamar szemet szúr az önálló, az élet rendjéről másképp gondolkodó fiatal lány. Nem telik el sok idő, és a babonás közösség őt teszi felelőssé a körülöttük zajló, számukra megmagyarázhatatlannak tűnő eseményekért. Mary elhatározza, hogy megvédi magát a boszorkányság képzelt vádjaitól, s nem hagyja, hogy őt is ugyanarra a sorsra kárhoztassák, mint a nagyanyját.Ez a különös atmoszférájú, magával ragadó regény, amely az 1600-as évekbe kalauzol bennünket, a mai olvasó számára is fontos értékekről beszél. Celia Rees a bátorság, a függetlenség és a hatalom kérdéskörét Mary izgalmas történetén keresztül elemzi. Regény egy fiatal lányról, aki nem engedi, hogy más döntse el helyette, ki is ő valójában.

8/10