Porlik, ​mint a szikla

 

Bauer Barbara: Porlik, ​mint a szikla

Máris kiemelném a könyv legnagyobb pozitívumát: ez pedig a gyönyörű borító, ami számomra egyből kiemeli a többi közül.  

Na nem arról van szó, hogy ennyi az egész, hiszen a könyv kb. harmada szerethető volt. Könnyen meg lehet találni ezeket a részeket, dőlt betűvel szedett visszaemlékezések ezek, melyeket egy idős asszony szájából hallunk, aki megélte a trianoni időszakot, az ország szétszakadását, Erdély nehéz sorsát, családja tragédiáját. De.

Amikor megláttam, hogy a főszereplőt Amandának hívják, majdnem becsuktam a könyvet. Egyszerűen képtelen voltam komolyan venni az egész jelenben látszódó cselekményszálat, és ezt sajnos teljesen feleslegesnek is éreztem, rózsaszín cukorkába mártott szirupos borzalomnak találtam. Aki követi a blogomat, az tudja, hogy nem nagyon bírom a romantikus regényeket, márpedig itt töményen kapjuk a szerelmet. A munkamániás Amanda visszatér Erdélybe, hogy felkutassa a gyökereit, melyeket eddig ugyan megtagadott, ám most, hogy ő ápolja az idős nagyit az újonnan épült lakópark egyetlen megmaradt villájában (wtf???), mindent új színben kezdett látni. Ez a szál 2004-2005 körül játszódik és a hihetetlen kategóriába tudnám beilleszteni. Amanda felmond, és erdélyi afférja hatására megnyitja a lakópark legtutibb pékségét, így viszi tovább a családi hagyományt (?). Van itt aztán ki-kinek-a-gyereke típusú megvilágosodás, sírba-viszem-a-családi-titkot típusú izgalom, látom-e-még-valaha típusú dráma. És persze ott az idős nagymama, aki pedig Amanda lelkét helyrebillentve nyugodtan adhatja át lelkét a teremtőjének. És a könyv vége pedig... hagyjuk is.

Az erdélyi visszaemlékezések és részben a jelenben játszódó erdélyi rész, különösen az idős székely házaspár viszont szimpatikus szereplőkként maradtak meg az emlékezetemben, azt hiszem, ennek köszönhető, hogy terveimmel ellentétben végigolvastam a könyvet.

Összesítve vízparti nyaralásra való könyv, mert ahogy az aktív vizezést a töménytelen fetrengéssel vegyítjük nyaralás közben, így keveri az írónő az élvezetes, történelmi, fordulatos részeket a lagymatag, unalmas, ezerszer olvasott/látott klisékkel. 

Szerintem ennek a könyvnek a nagy erőssége a témaválasztás: a mai napig sokunk szíve fáj Erdélyért, és ez az igazságtalanság generációról generációra heves indulatokat szül.

Beszámolómat egy 1915-ös gyergyótölgyesi látképpel szeretném szebb élménnyé tenni.

1913.

Etta és Otto és Russell és James

​

Emma Hooper: Etta és Otto és Russell és James

 

"Otto!

kezdődött a levél kék tintával,

Elmentem. Még nem láttam a nagy vizet, úgyhogy oda megyek."

Ez a könyv meglepett engem, mert a borító alapján másfelé történetet vártam, talán valami könnyedebbet. Márpedig kemény dolgokról van benne szó: nehéz, súlyos emlékekről, felkavaró érzelmekről, és mindezekkel párhuzamosan az öregségről és az elmúlásról.

Két szálon fut a történet: Etta, Russell és Otto fiatalkorában és a jelenben, az elmúlás idején. 

A helyszín Kanada, nagyrészt Saskatchewan.

Farm az 1940-es években, Saskatchewan

Otto Vogel népes családja és ügyes anyukája befogadja Russell Palmert, akinek családja elszegényedik, nagynénjéék én figyelnek rá, így a népes Vogel-család tiszteletbeli tagjaként, Otto ikertestvéreként nevelkedik. Egy szerencsétlen baleset következtében egész életét mozgássérültként kénytelen tölteni, ám nem ez az, ami a boldogságát megakadályozza, de talán pont ez az, ami az életét megmenti. Fogyatéka miatt ugyanis nem tart rá igényt a sereg, amikor Kanada belép a második világháborúba. Otto és a többi fiatal férfi mind elhajóznak a tengeren túlra. 

Másik főszereplőnek, Etta, nővérével és szüleivel nevelkedik a városban, ám nővérével, Almával szörnyű tragédia történik. Etta Ürgeföldre kerül tanítónőnek, és így ismerkedik meg a Vogel-gyerekekkel és a többiekkel a prériről. A háború alatt Otto és Etta levelezni kezdenek, ám a valóságban Russell marad ott fizikailag Etta társául és támaszául. Otto és Etta között szerelem szövődik és Russell is különleges érzelmekre lel ezekben az években, melyek egész életét meghatározzák. 

Etta és Otto házasságban, Russell magányban, ám egymás szomszédságában élik le életüket. Öregkorában szellemi hanyatlás idején Etta úgy dönt, (szegénykém kezdődő demenciában szenved) hogy még látogatja a tengert és mindezt egyedül és gyalog teszi meg. Egyedül, egészen addig, ameddig mellé nem szegődik James, a sérült

1940-es évek Saskatchewan, ház, melléképület.

prérifarkas. És hogy miért az Atlanti-óceán felé indul a sokkal közelebb lévő Csendes-óceán helyett? Fogalmam sincs. Ésszerűtlen döntés a valamivel több, mint 700 mérföld helyett a bő 2000 mérföldet választani... Mindenesetre ezzel veszi kezdetét az időskori visszaemlékezések sora, egyfajta elszámolás, számvetés, elfogadás és elengedés. Etta hosszú utat tesz meg, mind fizikálisan, mind lelkileg, ugyanezt, ám másként éli meg az otthon maradt Otto és az Etta nyomába induló Russell is. Egy kicsit meditatív, elgondolkodtató, majd néhol cselekménydús, megint máshol érzelmes vagy fájdalmas könyv, mindezeket az érdeklődés fenntartásáért a megfelelő mértékben váltogatva.

Gyönyörű, nagy hatású regény ez az élet kínálta csavarokról, az emberi kapcsolatokról, a sors szerepéről az életünkben és létünk végén az elmúlásról és a visszatekintésről. Gyorsan olvasható, haladós könyv, szép nyelvezete, rövidebb fejezetre tagolva, és az igazán ütős mondatok után hosszabb szünetekkel. Az időskori visszaemlékezés zarándoklattal megspékelve kicsit más formában már ismerős volt a Harold ​Fry valószínűtlen utazásából. Ettől függetlenül nagyon tetszett.