2013. március 26., kedd

Barangolás 4. - Malajzia

Az örökség című könyv kapcsán jutottam el egy különleges országba, a délkelet-ázsiai Malajziába (Malájföldre).



Malajziában jelenleg valamivel több, mint 27 millió ember él, az ország fővárosa Kuala Lumpur. Két nagy részből áll: Nyugat-Malajzia (azaz a Maláj-félsziget) és Kelet-Malajzia (a Borneo-sziget északi része). Malajziát rengeteg trópusi erdő borítja, hatalmas hegyek magasodnak a szárazföld belsején, legmagasabb csúcsa a 4101 méter magas Kinabalu. A partvidék azonban mindenhol síkság. 

Az örökség című regényben először a II. világháború idején utazunk Malájföldre, ekkor brit gyarmat volt (a hollandokat 1795-ben váltották fel az angolok). 1941-42-ben valóban megszállták a japánok, a békekötés után azonban visszatértek az angolok és megalapították a Maláj Államszövetséget. Ez azonban nem nagyon tetszett az országnak, így folyamatos ellentétek és felkelések színezték az '50-es éveket, mígnem 1957-ben elnyerte a függetlenséget.

Node térjünk vissza a regényhez. A II. világháború idején egy gyerekekből és asszonyokból álló brit hadifogolycsoport menetelt gyalog a szigetország különböző városai között.
Panongban fogták el őket a japánok, innen meneteltek Port Swettenhambe, Port Dicksonba, majd Kuantanba, ahonnan észak felé terelték őket, Kota Bharu felé, melynek közelében, egy aprócska Kuala Telang nevű faluban tudtak letelepedni és kivárni a háború végét.


Az asszonyok közül sokan meghaltak, az alultápláltság és a folyamatos betegeskedés elvitte őket: volt itt malária, kolera és sok más. Elmondható, hogy akkor javult a helyzet, amikor feladták a "modern női" mivoltukat és megpróbáltak úgy öltözni, enni és élni, mint az őslakos maláj asszonyok. Így tudtak valamennyire alkalmazkodni az éghajlathoz és a körülményekhez.

A maláj nők fontos viselete a szárong (a férfiak is ezt viselik egyébként...). Ez egy nagy lepel, amit a derekukra vagy magasabbra, a vállukra kötnek, mintája többnyire kockás vagy tarka, esetleg batikolt. Ebben aludtak, takaróként is megfelelt, ha kicsit meglazították. 

Maláj nők tipikus viselete a szárong, 1935 körüli fotó. Forrás.

Nyilvánvalóan halat és a tenger gyümölcseit fogyasztották rizzsel. A betegségekre próbáltak gyógyszereket szerezni, már ebben az időben is ismerték a malária ellenszerét, a kinint, ami háborús időkben sok más gyógyszerhez hasonlóan hiánycikk. Sokszor fordultak ezért a hagyományos kínai orvosláshoz.

Hagyományos, cölöpökre épült ház
Hagyományos maláj életmód napjainkban
Malajzia gazdaságában nagyon fontos a rizstermesztés és a halászat, de az ország ásványkincsekben is gazdag, a briteknek az itt bányászott ónra volt leginkább szükségük. Ma a legfontosabb exportcikk a fa (ezért félelmetes mértékű itt is az erdőirtás a talajerózió), a kőolaj és a földgáz.

Gyönyörű ország Malazia, természeti kincsei, kultúrája páratlan. Ha csak lehetőségem lesz rá, akkor megnézem közelebbről :)

2013. március 24., vasárnap

Hangulat


Egy kis hangulat erre a hideg, bár napsütéses időre. Nincs is kellemesebb, mint egy kis otthonos, kuckós hangulat néhány jó kis könyvvel.

2013. március 22., péntek

Az örökség



Nevil Shute: Az örökség


Régóta kerestem már ezt a könyvet az antikváriumokban, a borító és a fülszöveg ugyanis felkeltette a kíváncsiságomat.
Nevil Shute könyve egy fantasztikus nőről szól, aki egyszerűsége ellenére igen nagy dolgokra hivatott, azt mondanám rá, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. 
Egy bizonyos örökség mozgatja a szálakat, mely főhősnőnk, a nem mindennapi Jean Paget ölébe hullik, pedig nem is számít rá. Jane gyermekkorát Malájföldön töltötte, majd testvérével és édesanyjával tinédzserkorában költözik vissza Angliába. Fiatal felnőttként visszaköltözik Malájföldre, ahol utoléri a II. világháború. Más britekkel együtt hadifogságba kerül Panongban. A férfiakat egyből hadifogolytáborba internálják és munkára fogják a japán megszállók, a nőket és a gyerekeket azonban nem tudják használni. Így útnak indítják a 32 fős társaságot Panongból Malájföld más városaiba, és azzal hitegetik őket, hogy női fogolytáborba kerülnek. A hónapokig tartó "gyalogtúra" során azonban többen is meghalnak közülük, mígnem a talpraesett Jean, a legfiatalabb és az egyetlen egyedülálló nő a csapatban, magához veszi a vezetést, és igyekszik biztosítani a túlélést a kis szerencsétlenül járt csoport számára. Útjuk során két ausztrál férfi hadifogoly botlik a csontig lesoványodott, kimerült nők és gyermekek csoportjába, megpróbálnak rajtuk segíteni. Egyikük, Joe Harman, az ausztrál marhahajcsár, az életét sem félti akkor, amikor a hölgyeknek és a gyermekeknek igyekszik tápláló ételt szerezni...

Történetünk második fele az ötvenes évek Ausztráliájában játszódik. Jean, miután letelepedett Angliában és gyors-és gépírónőként tengeti mindennapjait, ölébe hullik a szerencse: alig ismert nagybátyjától hatalmas összeget örököl. Rögtön arra gondol, hogy visszatér Malájföldre... 
Innen elég kalandos úton Ausztráliába repül, ahol Queensland egyik eldugott, porlepte városkájában keresi a szerelmet, mígnem érdekes ötlete támad: saját vállalkozásba kellene kezdeni Willstown-ban... A vakmerő Jean páratlan terve nyomán a halódó Willstown fejlődésnek indul... embereke százainak, ezreinek változik meg az élete...

Volt itt minden, mi szem, s szájnak ingere: történelem, izgalom, kaland, szerelem, merészség, szerencse, egzotikus tájak, önfeláldozás, bátorság... Minden egyes mondata lekötött. Teljesen kikapcsolt, szórakoztatott, igazából ilyennek  tudok elképzelni egy igazán jó könyvet. Nem túl romantikus, nem túl realista, nem esett túlzásokba.

A történet első fele, mely a II. világháborúban játszódik, sok igazságot hordoz magában: tényleg létezett egy nőkből és gyermekekből álló hadifogolycsoport, akiket városról városra meneteltettek a japánok hónapokon keresztül, ám ez nem Malájföldön, hanem Szumátrán történt. A többi azonban az író fantáziáját dicséri.

A könyvből film is készült A Town Like Alice címmel először 1956-ban, majd egy ausztrál minisorozat 1981-ben.

Nagyon jó könyv, csak ajánlani tudom! Nálam kedvenc lett!

Barangolj velem Malájföldön, a történet helyszínén, majd Ausztráliában, a marhacsordák világában! 




2013. március 15., péntek

Barangolás 3. - A párizsi Szalon

A Párisz ítélete című könyv kapcsán nemrégiben a híres párizsi Szalonba barangoltam.

Franciaországban a 17. század közepe óta rendezik meg a hatalmas kortárs festészeti kiállítást, a híres Szalont. Eleinte csak a Francia Akadémia kiállítási lehetősége volt, később az összes jelentős kortárs művet megtalálhatta itt a műkedvelő.

Mióta is állítja ki a festő a műveit? Az első példával már a 17. század előtti időkben is találkozhattunk, hiszen ekkor próbálkoztak először olasz és francia festők azzal, hogy a nagyközönség elé tárják alkotásaikat. Az első igazi művészeti kiállítást 1648-ban rendezte egy kisebb művészcsoport Párizsban. Ezzel a cselekedetükkel azonban szembe kerültek a céhszervezettel.

A francia Szalon megnyitásával pedig évente került sor művészeti tárgyú kiállítások megrendezésére. 
A 18. századtól a Louvre adott otthont a Szalonnak és 1793 óta a zsűri díjazza is a kiállított műveket. 1849-ben Tuileries-be került a Szalon, majd 1856-ban Palais de l'Industrie-be, Champs Elysées-re.

1889-ben Société Nationale des Beaux-Arts konzervatív művészei elhagyták a Szalon termeit, máshol állították ki alkotásaikat.

A Szalonban 1895 körül (Eugene Burnand képe)
Magyar siker: A Szalonban Munkácsy Mihály nagy sikert aratott 1869-ben Siralomház, 1876-ban pedig a Műterem c. festményével.

De kanyarodjunk vissza a Párisz ítélete című kötethez, melyben mondhatjuk, hogy egy francia művészeti forradalom évtizedének bemutatásával találkozunk. A könyvben az évente megrendezett Szalon mellett megismerkedhetünk azon érdemes művészek sokaságával is (többek között Manet, Monet, Courbet, stb.), akiknek a művét nem állították ki a Szalonban, a zsűri a "visszautasítva" billogot tette a képek hátoldalára. Ezen okból hozták létre először 1863-ban a Visszautasítottak Szalonját az eredeti kiállítás közelében. 
Ezekben az időkben 2-3000 képet (!!!) állítottak ki a Szalonban, így a zsűri hatalmas feladat elé nézett, amikor válogatni kényszerült az összes beérkező alkotás közül. Nem tehettek ki minden képet, valakit el kellett utasítani. És természetesen azokra esett a választás, akik a konzervatív művészeti elképzeléseknek nem tudott és nem akart megfelelni, tehát a friss generáció jó része, a születőben lévő impresszionista és avantgard irányzat fiatal képviselői sokszor kiszóródtak. 

A Szalon az 1870-es években

Ebben az időben híres volt az "M" elnevezésű terem, hiszen itt kapott helyet egymás mellett (a sors fintora) az ünnepelt Messonier részletgazdag, élethű alkotásai, Manet "összecsapott, nevetséges" képei, Monet furcsa tájképei, és sok más festő munkái, akik heves vitát váltottak ki a korban.
A Szalon érdekessége még (legalábbis számomra), hogy az utca emberei számára is nyitva állt. A belépőjegy olyan kevéskébe került, hogy a szegények is megengedhettek maguknak egy látogatást.

A Visszautasítottak Szalonja

2013. március 14., csütörtök

Párisz ítélete

 

Ross King: Párisz ítélete

Az impresszionizmus születésének évtizede


Ez a könyv egy szokatlan életrajzi kötet. Két francia festő, Meissonier és Manet életútját, művészeti pályafutását mutatja be rendkívül szórakoztató módon.
[Előre leszögezem, hogy nem értek a festészethez, sem a művészettörténethez, abszolút laikusként olvastam ezt a könyvet és a fenti ismeretek hiányában tudom értékelni.] 

Szóval adott egy korszak, az 1860-as és '70-es évek, amikor hatalmas változások állnak be a párizsi művészvilágban. A világ körbefordul, nagy történelmi és politikai események rengetik meg szinte az összes kontinenst, Franciaország is a változások hadával küzd. Miért éppen a művészetben ne köszöntene be egy új korszak? Ez a furcsa kettős életrajz egyrészről bemutatja a kor a csillagát, a híres, kissé különc, ám mindenféle szempontból tisztelettel övezett Meissonier-t, aki a romantika utolsó csillagaként ragyog az égen. Képei a legnagyobb pontossággal kidolgozott, rendkívül élethű alkotások, sokszor évekig is munkálkodott egy-egy jeleneten. Kedvenc témái a muskétások (Dumas regényeinek szemet gyönyörködtető megvalósításai) és persze a gigantikus történelmi jelenetek.
És ezzel csaknem párhuzamosan megjelenik egy fiatal generáció, akik semmibe veszik az addigi értékeket. Nyíltan parázna, erotikus képeik nagy felháborodást keltenek nem csak a művészvilágban, hanem a közéletben is. Egyik élharcosa és a leginkább üldözött festő, Manet, akinek képeit évről évre gúnyos kacaj fogadja a kiállításokon. Alakjai kifejezéstelenek, a színek túl élénkek, átmenet nélküliek, a részletek elnagyoltak, az ecsetvonások pedig eldolgozatlanok. "Minő undormány!"
Emellett szó esik tömérdek más kortárs festőről is (Monet, Delacroix, Minnet, Gerome, Cabanel, stb.). Minden évben megrendezik Párizs legnagyobb művészeti kiállítását, a híres-hírhedt Szalont, ami évről évre egyre nagyobb botrányba fullad. Már a zsűriző bizottság kiválasztása is hatalmas probléma, nemhogy a festmények értékelése és szelektálása! 
[És milyen érdekes, hogy az ünnepelt sztárról, Meissonier-ről szinte nem is hallottam eddig, a kor üldözöttje, Manet pedig ma is az egyik legismertebb festő...]

Nagyon élveztem ezt a könyvet. Sokszor az író kifejezetten humoros, máshol ironikus hangnemet ütött meg, teljesen lekötötte a figyelmemet. Ennek ellenére lassan olvastam, mert - bár a legfontosabb emlegetett festményeket a könyv közepe táján egy csokorba gyűjtve megtaláljuk, ennek ellenére én minden egyes képet kikerestem a neten, és úgy olvastam a történetüket, a bírálatukat és a fogadtatásukat. 

Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy kis olvasmányos művészettörténetre vágyik. Vagy esetleg nem is tudja magáról, hogy érdekli a művészet, de szívesen tenne egy próbát. Ez a könyv szórakoztatva oktat, egyáltalán nem száraz, és úgy ragad meg egy csomó ismeret az ember fejében, hogy alig vesszük észre. Így aztán Ross King további magyarul megjelent kötetei is a várólistámra kerültek... Szerintem telitalálat!
[És szerintem ez lenne a megfelelő út a művészettörténet oktatásához is...]

Barangolj velem a párizsi Szalonba!


10/10


Eredeti cím: Judgement of Paris
Kiadja: Park Kiadó, 2012.
556 oldal

2013. március 11., hétfő

Barangolás 2. - Újfundland

Egy Pulitzer- díjas regény, E. Annie Proulx Kikötői hírek című könyve kapcsán jutottam el a hó, jég és szél vidékére, Újfundlandra. 


Újfundland (angolul Newfoundland) Kanada atlanti partján fekszik, egészen 2001-ig így hívták a tartományt is, akkor azonban Labradort is hozzábiggyesztették, így most már hivatalosan Újfundland-Labrador tartomány a terület neve. 
 
Ki hinné, hogy az emberek számára milyen régen ismert vidék ez a jéghideg föld! Már a vikingek is gyakran jártak errefelé, ők Vinland néven emlegették. John Cabot adta Újfundland latin nevét (Terra Nova) 1497-ben, a nagy földrajzi felfedezések idején. 
Fővárosa St. John's, a sziget déli csücskében fekszik. A világ 16., Kanada 4. legnagyobb szigeteként tartják számon. Ehhez képest lakossága az embert próbáló éghajlati viszonyok miatt gyér, fél millió főt sem számlál a szomszédos szigeteket is hozzáadva.

Twillingate városka kikötője

Tehát Quole, a főszereplőnk, gyermekeivel és nénikéjével saját tragédiájának helyszínéről, a rohanó és zűrzavaros New Yorkból érkezik ide új életet kezdeni.

De közelítsük meg a vidéket, ahol a regény játszódik. Ha a sokat emlegetett településeket keressük a neten, akkor nem találunk Killick Claw nevű városkát Újfundland berkein belül. Viszont ráakadtam egy St. Anthony nevű városkára, mely az írónő vallomása szerint a Kikötői hírek helyszínszínét inspirálta. St. Anthony a "nagy északi félszigeten (Great Northern Peninsula) fekszik, lakossága néhány évvel ezelőtt még 3000 főt számlált, azonban folyamatosan csökken. Igazi halászváros, első telepesei a 16. század elején érkezett francia és baszk halászok voltak. A 19. század közepén még többen érkeztek a területre, akkor már a 110, majd a 140 főt is elérte a település lelékszáma. 

St, Anthony városa a lemenő nap fényében

A lakosság hirtelen megszaporodott azokban az időkben, amikor a brit orvos és misszionárius Sir Wilfred Thomason Grenfell a városba érkezett. Kórházakat alapított, javított az orvosi ellátást és a mélytengeri halászatot is támogatta. Ekkor futott fel a városka igazán, a halászat kiváló megélhetést jelentett lakosainak. 
Az éghajlatról annyit, hogy a hosszú, jéghideg tél uralja a mindennapokat, melyet felvált egy rövidke, meleg nyár (amikor akár 16 fok fölé is csúszhat a hőmérő higanyszála).
A part mentén folyamatosan név nélküli jéghegyek vándorolnak, nagyon megnehezítve ezzel a környéken  járó hajóskapitányok dolgát... Résen kell lenniük. Emellett gazdag a környék élővilága, jéghegyméretű bálnák is sóhajtoznak a hideg hajnalokon, melyek a partról kiválóan megfigyelhetőek.

Jéghegy a part melletti vándorútján

Egy bálna járja az öböl vizeit...

A Kikötői hírekből készült filmet eredetileg az Egyesült Államokban, Main államban tervezték forgatni, ám az írónő kijelentette, hogy nem Újfundlandon forgatnak, akkor nincs film. Nincs vita, a filmet leforgatták az eredeti helyszínen, így hamisítatlan új-fundlandi hangulatot kap a néző... Valamilyen rejtélyes okból egy New Bonaventure nevű település játszotta a filmben Killick Claw szerepét. 

New Bonaventure
 Nem költöznék erre a hideg vidékre, de az biztos, hogy egyszer lehetőségem lesz, akkor megnézem innen az északi fényeket és lesek bálnát is, amint a part mentén szuszognak... :)

Adalék a könyvhöz: 

tuckamore

Gyakran előfordul a tuckamore kifejezés a szövegben.
Ez egy tipikusan újfundlandi szó, amit csökevényes, növekedésben visszamaradt fenyőkre alkalmaznak, melyek általában a part mentén ácsorognak magányosan. Érdekességük az, hogy illatuk (különösebb kisebb esőzés után vagy párás időben) különlegesen finom, balzsamos, és a szél messzire elrepíti!


2013. március 10., vasárnap

Kikötői hírek


E. Annie Proulx: Kikötői hírek


Az amerikai újságíró-írónő Pulitzer-díjas regénye azért került a kezembe, mert a híres 1001-es listán is szerepel és nem mellesleg az egyik közeli antikváriumban ráakadtam idestova lassan két éve. 

A történet New Yorkban kezdődik. Megismerkedünk Quoyle-lal, a ronda, minden egyéniséget nélkülöző pasival, aki igazi szerencsétlen: magányában nagy nehezen talál egy barátot, az is elköltözik inkább Floridába, majd halálosan beleszeret egy nőbe, aki a világ ribanca. Quoyle egy szerencsés szerencsétlenség következtében hamar özvegységre jut, két kislányával a segítő szándékú, ám igen külön nagynéni ötlete nyomán felkerekedik és Újfundlandra utazik. Innen származik, így evidens, hogy itt kezdjen új életet...

Hamar talál is állást, a helyi lapnál kell szerkeszteni a kikötői hírek és a közúti balesetek rovatot.
És innen kezdődik igazából a történet: megismerkedünk a killick claw-i halászváros lakóival, az életük nehézségeivel, egy hallgatag, magas nővel, a szerkesztőség elmebajos dolgozóival. 
A nagynénivel a család réges-régi zöld házát igyekszenek használható állapotba hozni.

A regény alapján nekem úgy tűnt, hogy Killick Claw és környéke az a hely, ahol rengeteg szomorú dolog történik, az a néhány ezer lakos képes több bűnt elkövetni, mint egy nagyváros polgárai. Innen mindenki csak menekülne. Mindenki Floridáról, Ausztráliáról álmodozik. Páran le is lépnek. Egyedül Quoyle az, aki itt szeretne letelepedni. 

Egy lassú folyam ez a történet, igazából nem éreztem, hogy hova tartunk. Komor hangulatú életkép egy halászvároskáról, ahol már nem nagyon van munka, jövő és remény sem. A tél kőkemény és hullák úszkálnak a part menti vizekben. A szerelem nem lángol, csak éppen pislákol. És a legnagyobb szerencse az, ha éppen nem történik semmi sem.

Pulitzer-díj ide, Pulitzer-díj oda, én vártam ennek a könyvnek a végét. Ettől függetlenül elolvasásra érdemesnek találom, hiszen sok érdekességet meg lehet tudni az észak-amerikai kisvárosok életéről, Új-fundlandról, és a mostoha körülmények között élő nagyon is hétköznapi emberekről. 
Ami a regény legnagyobb pozitívuma, hogy az írónőnek sikerült megalkotnia a lehetetlent: kívül-belül unszimpatikus és utálatos főszereplőnket alig 400 oldal során sikerült a szívembe zárnom és megkedvelnem!
Quoyle igazi hétköznapi hős, aki egy kis kitartással és aprócska szerencsével (higgyétek el, nem sok jutott neki az életben) a tragédiából is tud pozitívumot csinálni. És a homárból is lepényt sütni :)

A könyv hangulata nagyon átütő: hideg, jeges, komor, pont, mint az új-fundlandi vidék!

A filmadaptáció 2001-ben készült el, a főszerepben többek között Kevin Spacey (Quoyle, aki sokkal-sokkal rondább a könyv szerint!)), Julianne Moore és Cate Blanchett.


8/10

2013. március 5., kedd

Barangolás 1: Santiago de Chile

Mi is az a Barangolás? A Könyves blogok oldalon Zsanó ötlete nyomán jött létre ez a rovat és csatlakoztam hozzá én is. A lényege az, hogy az olvasott valós vagy képzeletbeli helyszíneket mutatnak be a bloggerek egy-egy bejegyzésben. Régen szemezek már hasonló témájú bejegyzésekkel, hiszen én is mindig utánanézek egy adott könyv kapcsán nem csak a helyszíneknek, hanem a szereplőknek (amennyiben valóban éltek), az író életrajzának is.



Santiago a '30-as években, fejlődése tetőfokán

Egyik kedvenc Allende regényem, a Kísértetház kapcsán jutottam el (virtuálisan) Santiagoba. mely Chile fővárosa (1818. óta) és egyben legnagyobb települése. Itt játszódik a regény több, mint fele, és igencsak sokat megudunk olvasás közben a város és az ország történelméről, már ami a XX. századot illet.
Santiago jelenleg kereken 6 millió lakost számlál, nem csupán Chile, hanem Latin-Amerika egyik legnagyobb városa. A róla elnevezett völgyben fekszik, és kettészeli a Mapocho folyó. Az Andok hatalmas, hófödte hegyvonulatai szegélyezik, fantasztikusak a nyári látképek: a mediterrán város tikkasztó hőségben, és mint a fagyi, körülveszik a havas hegycsúcsok :)
1541-ben alapította Pedro de Valdivia. Az 1900-as évek elejéig viszonylag kicsi, jelentéktelen városka volt, az 1930-as években azonban ipari és pénzügyi hatalmassággá nőtte ki magát. 
Az 1970-es évek nagy változást hoztak a város és az ország életében: Salvador Allende* marxista mozgalma egy népfelkelés és egy erőteljes katonai puccs következtében megbukott, Allende a Moneda-palota ostroma közben életét vesztette. Ekkor került hatalomra Pinochet. 

*Az írónő és politikus, Isabel Allende édesapja.

Felvonulás Allende ellen. Küszöbön a forradalom...
Santiago a '70-es években... :(
A gyönyörű Santiago de Chile ma

2013. március 1., péntek

Felhőatlasz



David Mitchell: Felhőatlasz


Ez volt az egyik könyv, amit a legtovább olvastam mostanában... Ennek egyik oka, hogy sajnos nagyon nem volt időm, másrészt ez annyira összetett könyv, hogy jobb volt kicsit emésztgetni és hangolódni. Így azokon az estéken vettem elő, amikor igazán oda tudtam figyelni...
Mitchell Szellemírók című kötetét imádtam, rögtön kedvencemnek tekintettem... Az talán egy kicsit kevésbé összetett, de annyiban biztosan párja a Felhőatlasznak, hogy a történet ott is több különböző szálon fut, mégis könnyebben emészthető, hiszen nem ugrunk ilyen hatalmasat térben és időben (főleg).

Bevallom, hogy a Felhőatlaszt valamilyen furcsa eredetű elmeháborodás miatt először a filmmel kezdtem. De az annyira összetett és csapongó volt számomra, hogy 15 perc után nem bírtam követni, így úgy döntöttem, maradok a régi bevált sorrendnél: jöjjön először a könyv. Ez volt a jó döntés.

6 külön sztoriból áll a Felhőatlasz, melyek nagyon érdekesen szövődnek egymásban, olyan finoman, mégis ezer szálon, hogy alig észrevehető. Számomra az egész kötet a történetmesélésről szólt, arról, hogy minden sztori egy újabbat szül, és ez az egész folytatódhatott volna tovább is... 

Node akkor a történek... Kapaszkodni kell ám, mert annyira távol állnak időben és térben, ezáltal (pirospont az írónak!) stílusban is, hogy kicsit olyan, mintha több könyvet olvasnánk egyszerre.
Az amerikai Adam Ewing naplójával indítunk, aki 1849-ben hajózik az egzotikus csendes-óceáni szigetek között, ám hamar egy furcsa összeesküvés középpontjában találja magát...
És máris ugrunk a fiatal angol zeneszerző, Robert Frobisher leveleire (melyek az 1930-as években íródtak), aki belga kalandjait és tévelygéseit osztja meg barátjával, Rufus Sixsmith-szel. 
Harmadik sztorinkban ezeket a leveleket olvassa a minden lében kanál, ambíciózus újságírónő, Luisa Rey, aki a 1970-es évek egyik legnagyobb atomenergetikai botrányának leleplezésén munkálkodik, és így az évezred egyik legnagyobb amerikai botrányába keveredik. 
Miss Rey élete annyira kalandosra sikeredik, hogy regényt írnak belőle, melyet következő főszereplőnk, Timothy Cavendish, a könyvkiadó-tulajdonos olvasgat... Mígnem maga is bele nem keveredik a kulimázba... (Talán ez a sztori volt számomra a legkevésbé szimpatikus... annyira furcsára sikerült...)
Szomni 451, a távoli jövőben, az emberek szolgálatára létrehozott klón (fabrikáns) felemelkedésével folytatódik a könyv, aki a klónok jogaiért folytatott küzdelmei során átéli az igazi boldogságot: megnéz egy filmet, ami történetesen Mr. Cavendish gubancos életéről szól. 
Majd a még távolabbi jövőben, ahol a mai civilizált élet már csak a múlt emléke, Zakri - azon kevés megmaradt ember egyike, aki a Hawaii szigeteken igyekszik túlélni - bonyolódik furcsa kalandba egy nagytudású bölcselőd kutatóasszonnyal együtt, és egy érdekes csavar közbeiktatásával persze vissza is csatolódunk az előző sztorikhoz...

Olyan ez az egész minden egy modern szimfónia - ahogy elképzelem Frobisher élete nagy művét, a Felhőatlasz szextettet.

Sokat lehetne még írni erről a könyvről, de száz szónak is egy vége: nem a legkönnyebb olvasmány, de mindenképpen figyelemreméltó, és azt hiszem, a kortárs irodalom kiemelkedő darabja. Így (mindenképp a film előtt) elolvasásra ajánlom mindenkinek, aki egy szokatlan módon összeillesztett kirakós történetre vágyik.

Nálam ez is kedvenc!


A film is mindenképpen sorra fog kerülni, hiszen nagyon látványosra sikerült, és fantasztikus színészeket vonultat fel (Tom Hanks, Halle Berry, Hugh Grant, és társaik).
Ti láttátok már?



10**/10