2018. július 12., csütörtök

Mások álma



"… egyvalamit megtanultam: egyáltalán nem biztos, hogy az tesz boldoggá, amire vágyom."

Donáth Mirjam: Mások álma


Nagyon szerettem volna ezt a könyvet elolvasni, az első, ami a Magyarok külföldön sorozatból eljutott hozzám. Miért is érdekelt annyira? Szerintem nem akad olyan ma Magyarországon, akinek ne lenne külföldön élő jó barátja, rokona, nem érintené valahonnan egész közelről a modernkori népvándorlás, ami ma zajlik. Az egyetemi csoporttalálkozónkat könnyebb lenne Nyugat-Európában megtartani, mint itthon... És itt egy fiatal lány, aki sokak dédelgetett álmát váltja valóra: újságírást tanulhat New York-ban, majd munkát kap az egyik piacvezető médiumnál. Ennek ellenére ő köszöni szépen az egészet és hét év elteltével, immár férjes asszonyként és anyaként hazaköltözik - megtöltve batyuját sok átélt tapasztalattal, egy csokor "multikulti" élménnyel. Ebben a regényben kendőzetlenül mesél fiatalkori álmairól, New York-ról, és mindazokról, akik próbálnak ebben a városban sokszor erőn felül megkapaszkodni.

"Az amerikai gesztusok, a széles mosoly, ami addig sem tartott ki, amíg két ember tekintete találkozott, a „hogy s mint?” kérdésben kimerülő érdeklődés, az egyetlen estére szóló vacsorameghívások számomra azt jelentették, hogy az amerikai, ez a minden más népnél gyökértelenebb nemzet mindenki másnál jobban igyekszik következmények nélküli boldogság találni a soha meg nem ragadható jelenben."

Nagyon megosztó téma az, amiről Mirjam ír (megyünk/maradunk). Ez a könyv egy erősen szubjektív vélemény a "21. századi nagy amerikai álomról". (Előzetes ismereteimről annyit, hogy soha nem jártam még New York-ban.) Megismerünk benne számtalan sorsot, mindet csak érintőlegesen, valahogy úgy, mintha egy őrült nagy hangyabolyban szemünkkel követnénk egy kiszemelt példányt, majd az megmásíthatatlanul elveszne látókörünkből. A könyvben nagyon jól kiérződik és erős hangsúlyt kapnak az amerikai és a magyar kulturális különbségek, a new york-i és a hazai hogyan érezheti magát valaki rosszul ebben a városban és miért vágyik helyette az ismerős villamoscsilingelésre és az ismerős budai kávézóra. Azt gondolom, a sorokon átsugárzik Mirjam finom lelke, kedves, empatikus személyisége, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy ebben a már-már személytelen világban, ami ma New York, ahol nem számít semmi, csak a teljesítmény, ahol a természettől és s természetességtől már oly' messzire kerültek az emberek, ahol a kapcsolatok (többnyire) átmenetiek, ahol mindenkinek több munkahelye van,... ("A város átjáróház volt, és senkit sem marasztalt.") Mirjam nem tudta magát jól érezni. És azt is át lehet érezni, hogy van az az embertípus, akinek mindezzel semmi gondja. 
életszemlélet, értékrend különbségei. Választ kapunk arra,
Mindent összevetve ez a könyv egy külföldi élményen túl számtalan fontos, örök érvényű gondolatot is rejt, melyeken még ma is töprengek, pedig hónapokkal ezelőtt fejeztem be az olvasást. Mirjam háta mögött komoly és küzdelmes önismereti munka van, ennek (is) eredménye ez a minden szempontból elgondolkodtató könyv, mely egyértelmű véleményt mond, ennek ellenére nagyon elfogadó és nem akar meggyőzni semmiről.
Mindezek mellett sok-sok számadattal (lakhatási költségek pl.) és "műhelytitokkal" teszi a már eddiginél is tartalmasabbá a könyvet, mint például a város aprócska zárt oázisai, hogyan mosnak New York-ban, kik élnek a Borough-parkban, mit ér egy albérlő albérlője, stb.
Olvassátok, forgassátok, kíváncsi lennék a véleményetekre! A könyv hátoldalán pedig ott a száz százalék biztos ajánlás az On The Spot alkotóitól!


"De a jóléti hazátváltókban, ha más nem is, az az egy közös, hogy egyikük sem beszél őszintén arról, miért hagyta el az otthonát. Tévedés ne essék, még önmagunknak sem. Legalább három igaz választ tudunk adni a kérdésre anélkül, hogy a valóságnak csak a felszínét kapargatnánk. A kivándorlásra született megérzése, hogy ezeket az okokat mélyen kell hagyni, és az emlékeket is, olyan mélyen, amilyen mély a gödör, ahol a szeretteink hamvai vannak – nagyszüleimé, a keresztanyámé, akikkel életem egy szakaszát is eltemettem: azt, amelyik velük volt teljes. Azt, ahová már nem lehet visszavándorolni. A világ kitárult, a határok megszűntek, a különböző kultúrák, akárcsak az amerikai államok, sokszínű de egységes kockákból szőtt takaróvá kapcsolódnak, közöttük olyan könnyedén ingázik a közös nyelvet beszélő, mint szülővárosának kerületei között a villamossal, és mégis: a kivándorlásnak mindig lesz tétje. Leginkább azért, mert nem csak térben, időben is történik. Azért, mert amit hátrahagytunk, már sosem lesz ugyanaz, mint ami előtte volt. Mert mi sem leszünk már ugyanazok. Egymás nélkül változunk tovább. Ezeket a következményeket egyedül a világpolgár nem érzi, de világpolgárnak csak születni lehet."


"Más városokkal ellentétben, amelyekben tisztes időt szolgál az idegen, hogy helyiként tekintsenek rá, New York az idegenek városa volt.
Azoké is, akik banánt sütöttek a hús mellé köretnek, azoké is, akik levest ettek a főétel előtt, azoké is, akik a földön, törökülésben fogyasztották el az ebédjüket, ahogy azoké is, akik a munkahelyi asztaluknál lapátolták magukba a salátát. A helyit a helyitől csak az különböztette meg, hogy egyikük régebben volt benne idegen. De nem az eltelt idő tette a New York-it New York-ivá, hanem az eredményei, amelyeknél alig valamivel nyomott többet a latban, ha fiatal, és legfőképpen szép."


"Ami a könnyebb utakat illeti, ma már tudom, hogy időpocsékolás rájuk tévedni, mert nem előrevisznek, hanem az áthágandó akadály körül körbe-körbe. Az ember képes élete végéig egyetlen félelme körül járkálni."


 "Az „üres park” New York-i paradoxont teremt. Erre az ellentmondásra a körülötte lévő méteres vasrácsok és a kulcsra zárt kapuja adott magyarázatot: ide csak a park körüli luxusapartmanokat rejtő 19-20. század eleji házak lakóinak volt bejárása. Sara cikket írt arról, hogy ezeknek a házaknak évi 7500 dollárba került ez a privilégium, és ha egy lakó saját kulcsot akart a parkhoz, azért külön 350 dollárt fizetett ki évente. A zárat ugyanis évente cserélték New Yorkban ismertem meg a köztéri magánpark fogalmát. A kulcsok egyedi gyártásban készültek, hogy ne lehessen másolatot készíteni róluk. Ha elvesztek, pótlásuk a tulajdonosoknak 1000 dollárba került. A vasrácsok mögé zárt tündérkert minden reggel elszomorított, mégis minden reggel látnom kellett, mert a betontengerben a ketrecbe zárt természet látványa sokat jelent."

-->