Könyvek hangja

Több mint ács

2012-02-12T10:11:00.001+01:00

Josh McDowell: Több mint ács

Nagyon érdekel minden olyan könyv, ami a vallásról (bármelyikről) és vallás, hit életünkre kifejtett hatásáról szól.

Előre leszögezem, hogy ez a könyv nem igazán nekem íródott. Csaknem 2 hónapig tartott, amíg végig tudtam olvasni ezt a nyúlfarknyi kötetet, mely mindössze 117 oldalt számlál. Ennek nem vallási hovatartozás vagy hova-nem-tartozás az oka. Sőt, ehhez semmi köze.

Ez a könyv gyakorlatilag egyfajta bizonyítási kísérlete mindannak, amit Jézusról és az életéről, haláláról, illetve feltámadásáról tudunk. Az ehhez hasonló könyveket megpróbálom a legnagyobb objektivitással kezelni. Persze tudom, hogy lehetetlen igazán elfogulatlanul olvasni. Mégis úgy érzem, hogy ilyenkor a realista természettudományos gondolkodás a legcélravezetőbb vagy talán belebújni egy teljesen hitetlen személy fejébe (ami tudom, hogy számomra úgy szintén lehetetlen vállalkozás). Ennyit a hozzáállásomról, amely legalább annyira tökéletlen, mint ez a könyvecske.

Node a most a könyvről. Ami a problémám vele az az, hogy ez egy nagyon szép, apró története egy hívő lélek Jézus Krisztus életéről való gondolatainak. Tényleg tetszik ilyen szempontból. Hogyan is lehetne másképpen, minthogy Jézus élt és meghalt értünk a kereszten?? És pontosan ez a gyengesége is a könyvnek. Annyira átjárja a hit és a bizalom, hogy nélkülöz mindenféle objektivitást és valódi bizonyítékot. Jézus minden életeseményét akképpen magyarázza végkövetkeztetésként, hogy az úgy történt, hiszen nem lehetett másként. Hogyan is lehetett volna másképpen?! Ezt a megközelítést egy hívő ember bólogatva és teljes odaadással fog olvasni, nagy örömmel veszi kézbe és magába szippantja, de engem az érdekelt volna, hogy mi a helyzet azokkal, akik nincsenek ennyire meggyőződve az egész sztori valódiságáról? Azokat szerintem nem fogja meggyőzni, de még elgondolkodtatni sem. Ez persze nem baj, hiszen valószínűleg nem ebből a célból íródott ez a kis könyv, így azonban számomra nem volt olyan érdekes.

A könyv utolsó fejezete tetszett egyébként legjobban, ahol az író saját belső kérdéseivel és megtérésének történetével ismerkedhetünk meg. Az biztos, hogy valamiféle hit nélkül az élet elviselhetetlen és reménytelen. Egy hit nélküli ember boldogtalanságáról, békétlenségéről majd az élet értelmének megtalálásáról szól.

8/10

A gazdag szegények

2012-02-10T09:35:00.003+01:00

Jókai Mór: Gazdag szegények

Ez a regény már régóta olvasatlanul vár rám a polcon, a kötet családi örökség lehet. Nem új darab, az biztos. Örülök ennek a várólistás játéknak a molyon, hiszen mondhatom, akkora könyvdömping van a mai világban, hogy nem marad időnk mindenre, amit érdemes kézbe venni. Elfeledjük a régen porosodó könyveket, hiszen mindig valami új, valami nagyon vágyott regényre esik a választásunk.

Jókai Mór ebben a rövidke regényében az 1800-as évek végi pesti külvárosba kalauzol minket. A kerettörténet szerint egy grófkisasszony szerelmi csalódás miatt (szerelme az anyját veszi feleségül, ami azért elég durva) elszökik otthonról és új életet kezd a névtelenségbe burkolózva. Rokonok nélkül fiatal lányként nem is olyan egyszerű, ám a sors kézen ragadja és elvezeti a Kapor Ádámhoz, az idős váltóőrhöz, akinél egy kis kamraszobában menedéket és munkát talál. Lidi kisasszony álnéven varróleányként tengeti mindennapjait, miközben többször tanúbizonyságot tesz a jóságáról. A mese fő mondanivalója azonban a pesti külváros szegény rétegének bemutatása. Kapor Ádám és mosónő felesége - mindketten egy életen át tartó, tisztességes és kőkemény munkával érték el az anyagias világunkban "nagy semminek" nevezett valamit: a korára való hivatkozással Kapor Ádámot elbocsátják a vasúttól, így ellehetetlenülnek. Legnagyobb álmuk az lesz, hogy bekerüljenek a szegényházba. A szegénységet sem olyan egyszerű ám bizonyítani, mint semmit sem az életben. Ebben a nehéz helyzetben segít nekik az egész ház, minden lakó. Erről szól a szegények gazdagsága. Hiszen semmi másuk nincsen, mindössze az összetartozás érzése, az egymás segítése és a szeretet.

Közben persze az öreg grófnő sorsán keresztül megtudjuk azt is, hogy a boldogság mulandó, és egyáltalán nem az anyagi javaktól függ.

Jókai késői és újszerű regénye ez, 1890-ben írta és szokatlan, szokatlan helyszínnel (a pesti külváros), illetve szereplőkkel lepte meg az olvasókat (nyomorúságban tengődő iparosok, gyári munkások).

A könyvből 1980-ban tévéjáték készült.
A kötet a MEK oldalán is elérhető.

8/10

A fehér felhő földjén

2012-02-05T10:37:00.001+01:00

Sarah Lark: A fehér felhő földjén

Amikor ráébredtem, hogy A fehér felhő földjén a romantikus szórakoztatóirodalom kategóriába tartozik, elgondolkodtam rajta, hogy kell-e ez nekem több, mint 500 oldalon át (hogy pontos legyek, 580 oldalas). Végül a kíváncsiságom győzött. Vajon milyen regényt rejthet ez a fantasztikus cím és ez a gyönyörűséges borító?

Nem bántam meg, hogy engedtem: nagyon jó szórakozásban volt részem. A fehér felhő földje maori nyelvről fordítva Új-Zélandra utal. Két főszereplőnk, a gazdag és talpraesett Gwyneira és a szegény, ám annál érzékenyebb és okosabb nevelőnő, Helen sorsát követjük nyomon 1852-től messzi-messzi az óceánon át. A véletlennek köszönhetően ugyanazon a hajón utaznak a végtelenbe, út közben barátságot kötnek. Mindketten az óhazából (Londonból) igyekeznek ugyanis Új-Zélandra; Helen egy újsághirdetés egyházi szervezésű házassági ajánlatára válaszol és ismeretlenül is beleszeret a költőien fogalmazó férfiba, Gwyn pedig egy idősebb birkabáró szépreményű fiával köt házasságot, egyrészt azért, mert apja kártyán eljátssza a kezét, másrészt őt magát is vonzza a újdonság és az ismeretlen. Új-Zélandon aztán mindkettőjüknek érdekes meglepetésben lesz részük: az érzékeny lelkű férfiú, aki Helen számára lett elrendelve, nem is olyan romantikus lelkületű, Gwyn pedig a jövőjét a birkabáró minden férfiasságot nélkülöző, széplelkű fiával kénytelen házasságot kötni. Közben nyomon követjük jónéhány árva leány sorsának alakulását is, akik Helen kíséretében érkeztek új hazájukba. A lányok és a két barátnő is elkerül egymás közeléből, ám a szálak keresztezik egymást, így mindenkivel kapcsolatban képben maradunk.

A regény egy trilógia első kötete, mely egyébként szerintem családregény is, hiszen már ebben az első kötetben is megjelenik két teljes generáció, illetve felsejlik a harmadik is. Mind Helen, mind Gwyn szíve nyitott marad a szerelemre - hiszen nem árulok el azzal nagy titkot, hogy férjeik minden szempontból csalódást okoznak. Ennek ellenére a mindkettejüket jellemző jókora naivitás is gubancokat okoz, hiszen a végtelenségig kitartanak családjuk és életre szóló barátságuk mellett. Ez utóbbit megtartani nem is egyszerű, hiszen bonyolítja a helyzetet az, hogy egy múltbeli titok miatt családjaik kibékíthetetlen ellenségek. Van benne ármánykodás és rosszindulat. Megtudjuk, hogy milyen szörnyeteggé tud nevelkedni egy gyermek az anyai szeretet nélkül. Van benne erőszak és hősiesség. És vannak titkok, melyek előbb-utóbb kiderülnek. Meg persze a háttérben a maorik, az új-zélandi "őslakosok" (=mivel megtudjuk, hogy mindössze ők érkeztek előbb a szigetországba, ám az nem az őshazájuk), akikkel szintén akadnak problémák...

Persze ekkor tombol az új-zélandi aranyláz is, amiről már olvastam korábban a Színarany című regényben (amit szintén imádtam, sokkal borúsabb, sötétebb hangulata ellenére). Egy már biztos: birkákat lopni nem a legkifizetődőbb munka!

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, mert remek szórakozást nyújtott. Csak úgy repültek az oldalak. Az események pörgősek, nincs olyan szál vagy epizód, amit túllihegett volna az írónő. Szerintem ez egy nagyszerű regény, ha kikapcsolódásra vágyunk. Talán a maorikról és a maorik szokásairól szívesen olvastam volna többet, de azzal lehet, hogy a regény veszített volna a könnyedségéből.

Amikor a neten Sarah Lark után nyomoztam, hiszen egyből felkeltette a figyelmemet a folytatás híre, megdöbbenve tapasztaltam, hogy Sarah Lark egy... hmm... huszonéves, finoman szólva is érdekes ízlésű country-énekesnő. Azért tovább próbálkoztam, amikor rábukkantam az írónőre, akit azért nem volt egyszerű megtalálni, hiszen álnéven adta ki A fehér felhő földjén c. regényét. Igazi neve (most felfedem :)) Christiane Gohl, és korábban gyermek-, ill. ifjúsági könyveket írt nagyobbrészt, kedvelt témái voltak az állatok, különösen a lovak. A trilógia második kötete már előkészületben van A maorik dala címmel. Nagyon várom! Mind a két könyvhöz fantasztikus borítót választottak, nehezen tudja elképzelni az ember, hogy a belsőségekben csalódik ilyen szemet gyönyörködtető és igényes kivitelezés mellett (persze láttunk már ellenpéldát is...).

Christiane Gohl

10/10

Mindig mindenhol

2012-02-03T09:06:00.002+01:00

Az igazság az, hogy olvashatunk bárhol, bármikor.

És tegyük is!

Bipoláris

2012-01-31T10:05:00.000+01:00

Rados Virág: Bipoláris
Egy mániás depressziós nő regénye

Ez a regény nem nyerte el annyira a tetszésemet. Valamiért több újdonságot vártam tőle és így csalódtam. Ebben a közegben munkálkodva nap, mint nap, nem találtam benne meglepetést.

Rados Virág regényét olyanoknak ajánlanám, akik anélkül tengetik az életüket, hogy a való életben valaha is találkoztak volna pszichiátriai beteggel vagy pszichiátriai osztállyal (magánvéleményem az, hogy legalábbis így gondolják...). Érdekes és furcsa világ ez, merőben más, mint amiket a filmeket látunk. A betegek pedig közöttünk járnak, próbálnak beilleszkedni, küzdenek a stigmatizáció ellen és az elfogadásért. De valahol mégis sokan a társadalom szélére sodródnak, "láthatatlanokká" válnak, nem vesszük őket észre vagy nem akarjuk őket meglátni. Az élet velük és nekik sem könnyű.

Ez a regény ebből ad egy kis ízelítőt. Maga a kórkép is biztos sokakat érdekelhet, az írónő megosztja velünk a legnehezebb hónapokat. Többször elhangzik a regényben a személyiségzavar diagnózis is... nem tudom. Az biztos, hogy szerintem ennek a kötetnek a lényege inkább az írónő küzdelme és élete lenne, az, hogy miben tér el ő a nagybetűs átlagtól. Annak ellenére, hogy munkájában sikeres nő a főszereplő. Őszinteségével, nyíltságával ez a kötet is az elfogadásért száll harcba.

Péceli Rita története igaz történet. A könyv haladós, olvasmányos, igazából egyáltalán nem rossz.

Néhány infó a bipoláris zavarról itt és itt.

8/10

Szólóhangra

2012-01-25T09:50:00.002+01:00

"Milyen furcsa, hogy bizonyos dolgokat csak öregségünkre értünk meg; jobb volna hamarabb megértenünk az ilyesmit, de csak akkor értjük meg, amikor már késő, amikor már semmire se megyünk vele, csak a szánk jár, mint itt most nekem is, ni. Ha az idősek jobban szót értenének a fiatalokkal, és ha a fiatalok odafigyelnének rájuk, talán változna valami... de az is lehet, hogy semmi sem változna. Minden élet tragédia, s mindegyik az elejével kezdődik. Hiába a jó tanácsok, mindenki hibázik, aztán öregkorában rájön, és akkor megbánja, hogy hibázott. Semmit sem ér a mások tapasztalata, mindenki mindent elölről kezd."

Susanna Tamaro: Szólóhangra

Első kötetem Suzanna Tamarotól, mely igazából egy rövidke novellagyűjtemény. 5 történetet tartalmaz, ami közös bennük, az az ártatlan gyermekek kiszolgáltatottsága, reménytelensége. Igazán szívhez szóló, nagyon is hétköznapi sorsok ezek.

"Sokszor eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha nagy politikus, államfő vagy valami hasonló lennék. Tudod, mit tennék, ha az lennék? Nehogy azt hidd, hogy komoly törvényeket, forradalmi változtatásokat vezetnék be, dehogy, csak annyit csinálnék, hogy mindenki számára kötelezővé tennék egy pihenőnapot. Nem szabadnapot, az már van, hanem igazi pihenőnapot. Biztos vagyok benne, hogy kis idő múltán mindenki jobban érezné magát."

A novelláskötet elbeszélései (Megint hétfő, Love, Egy gyermekkor, Hó alatt, Szólóhangra) között megjelenik kukába kitett kisgyermek, aki örökbefogadó szülei mentenek meg a legrosszabbtól, egy kislány, akit szülei eladnak, majd felnőtt férfiak prédájává válik, egy kisfiú, akinek sorsán keresztül azt láthatjuk, hogy szeretet nélkül szó szerint meg lehet őrülni, majd két idős asszony, akik visszaemlékeznek gyermek- és fiatalkori éveikre, egyikük eldobott fia miatt bánkódik a halálos ágyán, másikuk saját küzdelmes gyermekkorát éli át ismét néhol meg-megkönnyezve.

Legjobban az utolsó két novella tetszett, de mindegyiket szívesen olvastam. Nagyon finom lélekrezdülések, aprólékosan kidolgozott jellemek és sorsok.

Suzanna Tamaro olasz novellista, távoli ősei alapján anyai ágon magyar származású. Világnézetét tekintve a katolikus egyházzal szimpatizál, abortusz-, eutanázia-ellenes és ellenzi az embrionális kutatásokat/kísérleteket is.

"Azt mondod, a gyerek a szerelem gyümölcse? Na persze, szép gondolat, de hidd el, sok szülő ezt nem így látja. Tudod, mi a gyerek inkább? Zsák, amelybe beledobsz mindent. Beledobod a vágyaidat, az álmaidat, a félelmeidet: mindazt, amitől meg akarsz szabadulni. Nevelheted bárhogy, mindig hibázni fogsz. Azt hiszed, segít, ha felismered a hibákat? Nem, nem segít. Én szinte a kezdet kezdetétől felismertem őket, mégsem segített. Mert ahogy csak dobálsz és dobálsz, megfeledkezel róla, hogy a zsák is a világon van, hogy már neki is megvan a saját története."

10/10

A Vörös Pimpernel

2012-01-23T13:40:00.000+01:00

Orczy Emma bárónő : A Vörös Pimpernel

Fred Terry

Nyugodtan állíthatjuk, hogy Orczy Emma bárónő könyve világsiker. Az írónő magyar származású, Tarnaörsön született 1856-ban, ám külföldi nagyvárosokban nevelkedett, míg hozzáment Montague Barstow-hoz. Ennek következtében igencsak rossz körülmények között, gyakorlatilag szegényen éltek, így kezdett el a bárónő írni. Kezdetben detektívregényeket írt, melyek nem hoztak túl nagy pénzt a családi kasszának, majd megírta 1903-ban a Vörös Pimpernelt, mely úgyszintén nem jelentett nagy sikert, mint regény, ám a belőle készült színpadi művet rövid időn belül világsikerként könyvelhették el. 1905-ben az egyik főszerepet Fred Terry játszotta. A könyv sikerének ez mindenesetre rendkívül jót tett.

A Vörös Pimpernel egy történelmi kalandregény, 1792-ben játszódik. Marguerite St. Just, a gyönyörű francia nő feleségül megy az angol baronethez, Sir Percy Blakeney-hez, így a legzűrösebb években, a francia forradalom idején a jóval nyugodtabb Angliába költözik férje oldalán. Számára ez nem volt rossz menekülés, hiszen igaz, állítása szerint egy véletlen tévedés folytán, mégis a guillotine alá küldte Marquis de St. Cyr-t, mely miatt a Marguerite megítélése hazájában elég rossz lett.

Marguerite azonban férjével cseppet sem volt megelégedve, hiszen kifejezetten pipogya alaknak tartotta, ráadásul időközben egyre több hír érkezett a titkos angol arisztokraták szövetségéről, akik az ún. Vörös Pimpernel álnév alatt futó hős vezetésével francia nemeseket menekítettek át a szigetországból, megmentve ezáltal őket és családjukat a kivégzéstől. Marguerite, mint sok más angol nő, a hős Pimpernelről kezdett álmodozni. Persze ismét tévedésbe esett és rossz embernek tett ígéretet, ezáltal bajba sodorva az egész titkos társaságot. Chauvelin-t, Robespierre "csatlósát", a francia titkosszolgálat vezetőjét persze nem kell félteni, mindent bevet a "jó ügy" érdekében: minden arisztokrata életének véget kell vetni Franciaországban. Arra is képes, hogy megzsarolja szépséges főhősnőnket...

A történet szerintem nem volt valami nagyon kalandos, sőt, nagyon is kiszámítható volt. Ezért volt olyan időszak, amikor egy kicsit pihentettem is ezt a regényt. A vége kifejezetten "nyálasra" sikeredett szerintem, egyáltalán nem voltam tőle elragadtatva. Marguerite-től rosszul voltam, nagyon nyafka és álromantikus, úgy viselkedik, mint egy éretlen tinédzser - pedig ő a főszereplő, így nem ártott volna kicsit szerethetőbbé tenni. Nem lett a kedvenc regényem, de mint világhírű írásra, nagyon kíváncsi voltam. El tudom viszont képzelni, hogy színpadon megvalósítva mennyivel élvezetesebb lehet, mivel az alapsztori nem is rossz!
Azt gondolom, nem olyan hosszú regény, hogy egy-két hétvégés szórakozást ne találjunk olvasás közben.

A Pimpernel sikerén felbuzdulva egyébként a bárónő folytatta a történetet: Hogy soha el ne felejtsük, Ahogy a Vörös Pimpernel a világot nézi, Sir Percy visszaüt. Tavaly jelent meg nálunk a Pimpernel Erdélyben című kötet.

1998-ban készült az angol tévéfilmsorozat azonos címmel Richard E. Grant-tel a főszerepben.

Orczy Emma bárónő

6/10

A Stetl lánya

2012-01-01T20:16:00.000+01:00

"A felkelő nap felszívta a ködöt. Falevelek sodródtak az erdőből a magas fűben, és vadvirágok nőttek a puhán omladozó sírkövek között magasra, a nők cipői szilárdan álltak a földön az aranynárciszok sárga bimbói között. Az évnek ebben a szakában, ahogyan élet és halál, félelem és megkönnyebbülés, veszély és születés más pillanataiban is, az asszonyok együtt voltak, karjukat egymáséiba fonva, és ez a háló összegyűjtötte együttérzésüket, a sérelmeket pedig hagyta kihullani.

Lilian Nattel: A Stetl lánya

Ez a könyv több, mint fantasztikus. Elég sokáig vadásztam rá, míg /tavaly/ karácsonykor a fa alá került. Olyan jó érzés vágyakozni valami után, aztán meglepetésként hozzájutni - és a végén nem csalódni :)

A könyv egy letűnt világot mutat be: egy lengyelországi stetl (vagyis zsidók lakta apró) falu, Blaszka életét az 1893-94 körüli időszakban. Ekkor a nagyobb városokban már villany világított, omnibuszok szállították a polgárokat, ám ezekben az apró stetl-ökben az emberek még mindig a természet közelségében, saját kezük által készített gyertyával világítva, babonákkal tarkított életet éltek. Megnehezítette életüket az orosz elnyomás és az általános antiszemita szemlélet, mely ekkor (is) uralkodott Lengyelországban.

A könyv 4 férfi és 4 nő szemével mutatja be körülbelül egy év eseményeit ebben a csöpp faluban. Megérkezik egy idegen és egy Utazó, a boszorkány unokája, az egyedülálló Misa, aki a faluban bábaként és általános gyógyítóként tevékenykedik, rejtélyes módon teherbe esik. Közben egy fiatal lányt letartóztatnak. A történetet átszövi a babonák világa és a misztikum, ám mégis a realitásban maradunk.

A könyv szerkezete nagyon érdekes, mert eltérő szemszögből, de végülis ugyanazokat az eseményeket olvassuk újra a különböző fejezetekben, azonban mindig lehull a lepel egy titokról, egy elfeledett emlékről, fény derül egy-egy újabb részletre, míg a könyv végére összeáll bennünk ez mind egy nagy egésszé. Fantasztikus, hogy az írónő egyetlen apró részlet bemutatásáról sem feledkezik meg. Mindemellett hangsúlyt kapnak a zsidó szokások, rengeteg jiddis kifejezést tartalmaz a könyv, a könnyebb érthetőség kedvéért hátul szószedet található benne, ám igazság szerint a szövegben is elmagyarázza a többségüket, így nem kell az olvasást ide-oda lapozgatással zavarni. És még mindamellett az írónő nem feledkezik el arról sem, hogy a szereplők leszármazottait is megemlítse a fejezetek végén. Ezt összerakni nem semmi agymunka és logikai csűrcsavar lehetett! Kíváncsi lennék, mennyi ideig tartott megírni.

A könyv végén még található egy külön fejezet a könyv történetéről, melyben megemlíti, honnan ered a könyv ötlete, milyen kutatásokat végzett ezen letűnt világ felfedezésére.

A kedvenc szereplőn egyébként a kevéssé férfias, ám annál szeretőbb szívű rabbi, Berekh volt, akinek leveleit nagyon szerettem olvasni, stílusában szerintem nagyszerűek voltak.

"De valami elvonta a figyelmemet. Talán csak a gyertya lobbant egyet, vagy valami olyan neszt hallottam, ami nem illett bele a szélben nyikorgó ház zajaiba. Kinéztem az ablakon, és egy árny éppen akkor vált el a kocsma ajtajától, és osonni kezdett a téren át a bába háza felé. Először azt hittem, csak az erős szél eredménye, felkavarodott hó, az éjszaka különös alakzata. De elmondok neked valamit, amit nem mondanék el senki másnak. Olyan hangokat is hallottam, amilyeneket nem hall az ember éjszaka a falu tere felől. Mintha kővel vertek volna egy fakallantyút. Mintha ajtó hasadt volna szét. Aztán levert edények csörömpöltek. És mintha egy női hang sikoltott volna, mintha belehasított volna a levegőbe a tér fölött valami nevet kiáltva, rémületes hangon híva a könyörületes Istent."

A könyv érdeme még szerintem az, hogy megtanultam, mit jelent a kóser és mi az a macesz, mi történik micve alkalmával és mikor is van az a bizonyos hanuka (és persze ezek mellett sok mást is), emellett, hogy a történet végig lekötött. Gyakorlatilag két egész napot eltöltöttem a regénnyel és arra ébredtem, hogy vége :(

Gyorsan utána is néztem, mit olvashatok még Lilian Nattel-től, és kiderült, hogy magyarul semmit, angol nyelven pedig eddig összesen három regénye jelent meg. Remélem, a jövőben megjelennek magyarul vagy kénytelen leszek angolul is elkezdeni regényeket olvasni...

10***/10

2012.

2012-01-01T09:11:00.000+01:00

Semmilyen statisztikai összefoglalóval nem készültem a tavalyi évről így 2012. első napján...

Tavaly és azelőtt sem sikerült semmi ilyesmi.

Éltem, olvastam, mást is csináltam és elpörgött mellettem ismét egy év.

Mire emlékszem mégis a leginkább? Találkoztam az Álmok városával, ami teljesen elvarázsolt még januárban. Kint hideg és hó, bent pedig egy teljesen más világban elmerülve ültem a kanapén órák hosszat a térdemen ezzel a cseppet sem picike könyvvel.

Aztán a Szellemírók. Varázslatos utazás egyik érdekes helyről a másikra.

A Színarany is belevésődött az emlékezetembe... Eddig nem sokat tudtam az aranyvadászatról, sem az új-zélandi történelemről.

És lámpást adott kezembe az Úr, Csak egy kis hit kell - mindkettő érzékenyen érintett. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem őket.

Az Asszony a fronton annyira megrázott, hogy hetek kellettek, mire "kihevertem". Nem gondoltam volna, hogy van a világon ennyire őszinte és erőteljes regény...

És amire nagyon szívesen emlékszem, pedig nem is gondoltam volna, az a Tövismadarak volt. Olvasás közben is tetszett, de nem gondoltam volna, hogy még nyomot is hagy bennem...

Azt hiszem, sok szép könyvet olvastam tavaly, volt időszak, amikor rengeteget, volt olyan is, amikor kevesebbet. Nem tudom, milyen év vár 2012-ben, de az biztos, hogy egy csomó minden fog velem történni. De a könvek megmaradnak. Ha kevesebb, kevesebb, nem tudhatom.

Mindenkinek szeretnék boldogságos 2012-t kívánni!

Anna Karenina

2011-12-27T08:17:00.000+01:00

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

A világirodalom egyik leghíresebb regénye, évek óta készülök arra, hogy elolvassam. Pont egy hónapig tartott a kapcsolatunk...

Sokan nagyon szeretik, mások pedig a végére annyira kiakadnak, hogy nem is látnak a dühtől.

A regény rövid tartalma azt hiszem, azok előtt is ismert, akik soha a kezükbe sem vették. Rengeteg film- és egyéb adaptációt megért, illetve a suliban is kötelező volt valamit tanítani róla. Én is láttam korábban az 1997-es, Sophie Marceau-s változatot, ami akkor a könyv előtt tetszett, de ma már azt gondolom, hogy egy filmnek esélye sem volt visszaadni ezt a monumentális könyvet.

Mert hiszen az, mind méretében, mind mondanivalójában. A szereplők sokakat feldühítenek, ezáltal nem is látják, hogy milyen ügyes trükkökkel varázsolt Tolsztoj élő karaktereket elénk. Igen, szerintem kifejezetten élő személyek lettek mind.

(Spoiler is lehet benne!)

Olyan hisztérika, mint Anna Karenina, a mai világban is él, nem is egy. Talán mindenki ismer ilyet személyesen is. Kicsit elcsodálkoztam, hogy a nagy keresztényi házasságokban úgyis tudva levő volt, hogy mindenki csal mindenkit, sokszor még az világos volt, hogy kivel, mégis Annát fogták ki, aki ezt legalább nyíltan és egyenesen tette. Dehát ez egy ilyen világ volt, a kötény mögé kellett volna seperni és élni a kettős életet, mint más. A sztori első fele igazából érthető volt számomra, nem bírja az aszott férjét és beleszeretett egy szépséges világfiba. De onnantól, hogy vesződött a válással, még végül a férj meggondolta magát, nem tudtam mit kezdeni a történettel. Anna az a típusú nő lehet, aki taszítja a boldogságot. Az, hogy nem szereti a kislányát, aki ráadásul a szívszerelmétől született, végképp leírta bennem. Önző és nem érdemes arra, hogy bárki szeresse. Szegény Vronszkijt is kínozta hosszú hónapokon át... A vége pedig szerintem elég tipikus... tetszett, hogy az utolsó gondolatait is megismerhettük.

Vronszkij szerintem még nagyjából ember volt a talpán. Igazi férfi azonban, ahogy az asszony elkezdi fojtogatni, lehet az a világ leggyönyörűségesebb nője is, ő elkezdi unni és menekülni. Szerintem kifejezetten diszkréten csinálta, nem is evickélt ki szélsebesen a kapcsolatból, amikor meglátta, hogy belülről kukacos a szép alma. Ez dicséretes, hiszen felelősséget vállalt azért, amit "megszelídített". Persze Annának ez nem volt elég, kínozta és fenyegette, ahol tudta. Ezért azt gondolom, Vronszkij jó szerető lett volna, ha hagyják. Még is is elég lovagias volt, többet tett, mint sok pasi tett volna.

A valódi főszereplő azonban Levin volt. Szerintem a regényírás közben Tolsztojnak eszébe jutott, hogy Levin lelki és eszmei élete sokkal izgalmasabb (számára!), mint Annáék kínlódása. A regény 70%-a körülbelül róla szólt. Az első kötetben még élveztem is, hiszen annyira elvarázsolt, hogy az már rettenetes. Uraság létére odavan a fűkaszálásért, melynek mikéntjét Tolsztoj képes körülbelül húsz oldalon részletezni. Ami ráadásul élvezetes volt! Ez ennek a regénynek az erős pontja szerintem: egy huszonegyedik században élő, modernizált világunk minden vívmányát szerető és használó nő (!!) képes húsz oldalon át érdeklődéssel olvasni arról, hogy a messzi Oroszországban csaknem 150 évvel ezelőtt a parasztok milyen módszerrel kaszálták a füvet. Fantasztikus. Ezen kívül nagyon jókat derültem, amikor az illúziókban élő Levin ráébredt arra, hogy mi is az a házasság, mi is az a gyerekszülés. Szerintem ez kifejezetten vicces volt. Mintha valaki kalapáccsal jól fejbe húzta volna. Persze rajta ez nem segített. Szerintem vannak ilyen emberek, akik nem is a saját világukban élnek, hanem valami elképzelt idillben és harmóniában, ábrándokban, bár régebben biztos többen voltak, mint ma. Ettől függetlenül a regény végére végtelenül meguntam Levint és már nem akartam semmit sem tudni az eszméiről és a gondolatairól a földdel és az orosz néppel kapcsolatban.

Kitty szerintem kifejezetten cuki kislányként viselkedett mindvégig: a nem túl okos, nem is túl buta nő esete, aki borzasztóan egyszerű lelki életet él, nem bonyolítja túl a dolgokat. Éppen emiatt szerintem Levinnel válás lesz a vége, de ezt sosem tudjuk meg.

A többiek nem kavartak túl nagy port, legalábbis belőlem nem váltottak ki indulatokat. Azért sem részletezném őket, mert úgy tűnik, be vagyok oltva az orosz nevek ellen, mert ez alatt az egy hónap alatt nem voltam képes rendesen megjegyezni a főbb szereplőket se.

(Innentől nem lehet benne spoiler)


Maria Hartung

Összesítve az egészet volt oka annak, hogy ilyen sokáig olvastam. Az első felén gyorsan túlestem és élveztem, de a második fele már kínzott. Túl sok Levin, túl sok eszme, túl sok ez, túl sok az. Tolsztoj is kínlódott, tudom. Nem hiába sikerült neki is 5 év alatt (1873-77 között) befejeznie.

A regény eleje pedig nagyon szép leírásokat tartalmazott. Szinte éreztem a didergető orosz hideget a kezemet, a muffra ráhullott a hódara. A tavasz első jelei a falun c. rész is nagyon szép volt. Meg persze a kaszálás...

Annát szerintem sokunknak elég nehéz elképzelni. Már tisztán látom, hogy Sophie Marceau nem volt tökéletes választás a szerepre, hiszen ő korunk ideálja, bár rendkívül szép szerintem, de Anna tuti, hogy kissé kövér volt. Amennyire utána tudtam nézni, egy kortársnő, Puskin lánya, Maria Hartung inspirálta Anna alakjának megalkotásakor (a külsőségekben legalábbis).

9/10

Áldott, békés karácsonyt!

2011-12-25T08:49:00.000+01:00

Kedves Rendszeres Olvasóim és véletlenül, néha-néha idetévedő Olvasóim!

Ezúton szeretnék Nektek nagyon boldog, békés karácsonyt kívánni!

Kívánok Mindenkinek sok-sok szép könyvet, kellemes olvasmányokat és valóra vált álmokat!

Ebben az évben egy novellát választottam karácsonyra sok szeretettel:

O. Henry: Háromkirályok ajándéka

(The Gift of the Magi, 1905)

Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.

Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.

Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.

Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.

A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.

Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.

A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.

Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.

James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.

Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.

Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.

– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.

– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.

– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.

Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.

Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.

Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.

Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.

Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.

– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?

Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.

Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!

Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.

Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.

Della leugrott az asztalról, és elébe állt.

– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!

– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.

– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?

Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.

– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.

– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?

Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.

Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.

– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.

A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.

A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!

Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:

– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!

Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:

– Jaj!

Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.

– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.

De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.

– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.

Ellen Rimbauer naplója

2011-12-19T10:18:00.001+01:00

Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója

Ez egy csábító regény. A borítója maga a borzongás, a lapjai fokozzák a hangulatot, ráadásul szinte beszerezhetetlen, ami kétségkívül növeli a vonzerejét. Emellett, ha cseppet utánaolvasunk, akkor rájövünk, hogy álnéven írt regényről van szó, ami aztán az egekbe emeli a kíváncsiságunkat (az enyémet legalábbis...).

A történet sem tűnik hétköznapinak: egy igazán érdekes, kissé boszorkányos erejű és életvitelű fiatal lányról, később nőről szól. Ellen Rimbauer férjhez élete szerelméhez, aki szörnyen gazdag, nem mellesleg olajmágnás, és igazán férfias, majd együtt beköltöznek az újonnan felépített Rose Red-be, egy hatalmas kastélyba, aminek az elkészülése csak várat és várat magára. Rose Red-ben idő közben érdekes dolgok történnek, mintha mások is élnének ott vagy életre kelne maga az épület... ki tudja?

Mindenesetre Ellen érdekfeszítő élete közben nem akarta szórakozás nélkül hagyni az utókort, így életének legfőbb és leghátborzongatóbb eseményeit naplójában lejegyezte, melyet a könyv szerint sok-sok év elteltével megtalálnak és regénnyé szerkesztenek. Közben kétséget hagynak a kedves Olvasóban a történet igazságtartalmát illetően...

"A kristálycsillár csiszolt üveglapjai csilingeltek. Esküszöm, hogy a szoba hőmérséklete legalább tizenkét vagy annál is több fokot esett. Beszéd közben láttam, hogy párállik a lélegzete. – Sok halott még él. Nekem mindegy, hogy elhiszed-e vagy sem. "

Meggyőződésem szerint ez a könyv kétféle szemlélettel olvasható.

Egyrészt tekinthető egy ijesztgetős ifjúsági regénynek, ám mindenképpen az igényesebb fajtából, mely egészen nagyszerű szórakozást nyújt az arra vágyóknak. Azt gondolom, ezt a hozzáállást tartotta meg a filmadaptáció, mely 2003-ban készült azonos címmel (infó). 2002-ben készült A rózsa vére című paranormális tevékenységekkel foglalkozó thriller, mely jobb kritikát kapott, mint az előbbi, azonban inkább úgy tűnik nekem, mintha ez nem a regény alapján készült volna, hanem a regény erre épülne.

Azonban ha minderről elfeledkezünk és egy kicsit a realitásba visszalépünk és picit szakmai szemmel állunk a regényhez, akkor ez egy jóféle elmebaj, egy pszichózis (hiába, a Wiki mindent tud) fantasztikus története is lehet. Egy nő, aki premorbid személyiségében sem volt semmi, mint a regény elején kiderül, ekkor látszottak a kiütköző betegség előjelei: döntésképtelenség, kétségek, érzelmi zűrzavar, hangulati hullámzások, satöbbi. Később pedig csodálatosan kibontakozik mindenféle gondolkodási zavarral és érzékcsalódásokkal maga a kórkép.

Nekem ezzel a szemlélettel is tetszett.

Persze nem életem legjobb könyvét vettem kezembe, amikor hozzájutottam naplóhoz, de szórakozásnak kifejezetten jó volt. Gyorsan olvasható, és általában érdekelt, az író mivel fűszerezi még a történetet a következő oldalakon.

8/10

Jövőre tényleg csökkentek!

2011-12-19T09:06:00.002+01:00

Már tavaly is jelentkeztem a várólista-csökkentős játékra, ám nem sikerült teljesítenem, szégyen, de a 12-ből mindössze 7-et olvastam el.

Ebből azt szűrtem le, hogy a rosszabbnál is rosszabb halogató vagyok, új könyvek persze szép számmal érkeztek a polcomra, így a várólistám csak nőttön nő. Azt is leszűrtem, hogy sokkal keményebben kell bánnom magammal, főleg, mióta a moly.hu új alkalmazásának hála a saját könyveink (magánkönyvtárunk) olvasottsága szégyenszemre mindenki számára hozzáférhető. Sajnos az arány rosszabb, mint gondoltam, a polcon heverő könyveimnek jelenleg pont 50%-a olvasott. Ez rémes és irulok-pirulok.

Nade így mindenképpen részt kell vennem az új játékban, vállalom, hogy jövőre elolvasok 12 könyvet, amik a legrégebben porosodnak nálam. Olyanokat válogattam, amelyek 2 éve vagy régebben kerültek a tulajdonomba, és azóta is csak várnak rám (összesen egy kivétel akadt).

Íme a lista:

Alexandre Dumas: Luisa San Felice
Alison Weir: Lady Jane
Betty Mahmudi: Lányom nélkül soha
Daniel Keyes: Az ötödik Sally
Deborah Moggach: Tulipánláz
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye
Jókai Mór: Szegény gazdagok
Joyce Carol Oates: Bellefleur avagy a családi átok I-II.
Mikszáth Kálmán: A fekete város
Philippa Gregory: A másik Boleyn lány
Thomas Hardy: Egy tiszta nő

A játékra még december 31-ig lehet jelentkezni itt: http://olvasonaplo.freeblog.hu/archives/2011/12/12/Csokkentsd_a_varolistadat_2012/
A moly.hu-n a kihívás elérhetősége itt: http://moly.hu/kihivasok/csokkentsd-a-varolistadat-2012

És ismét köszönjük Lobonak, hogy megszervezte a játékot!

Karácsony közeleg...

2011-12-04T19:15:00.000+01:00

Elérkezett Advent második vasárnapja. Azzal készültem, hogy most kivételesen valami emléket fogok írni, méghozzá a karácsonyvárással kapcsolatban. Sokáig kutattam a memóriámban, amikor arra jutottam, hogy mi korábban sosem ünnepeltük az Adventet... Volt olyan, amikor már nagyobbak voltunk, hogy koszorút tettünk az asztalra és gyertyákat gyújtottunk, ez később rendszeressé is vált. De arra nem emlékszem, hogy összegyűlt volna a család, és... nem is tudom, mit kellett volna pontosan csinálnunk. Úgy képzelem, hogy a frissen sült fahéjas, kókuszos, diós finomságok, kalács, kuglóf mellett összejön a család, gyertyát gyújtanak és beszélgetnek...

De aztán eszembe jutott, hogyan vártuk a karácsonyt a a tesómmal: több olyan év is volt, amikor bábozással készültünk. Már bőven karácsony előtt elkezdtük a bábokat készíteni, a történetet megírni. Közben sok-sok kézzel-készített ajándékot is csomagoltunk. Aztán Szenteste behívtuk anyuékat egyikőnk szobájába, ahol előadtuk, amivel készültünk, mígnem egyikünk maradt csak a paraván mögött (=székekre kifeszített takaró mögött), a másikunk pedig a kitette az ajándékainkat a fa alá :) Szívesen illusztrálnám fényképpel, de szerintem nem készült ebben az időszakban ilyesmi. Még elég kicsik voltunk, általános iskola legeleje lehetett...

Szóval azt hittem, nem fogok tudni írni ma semmi szépet és üresen marad a bejegyzés (melyet senki sem tudott volna meg, hiszen akkor nem publikálom), de nem így lett. Mindössze azért, mert a miénk nem egy klasszikus adventi készülődés volt, és mindenki meglepetésére (= őt ismerve kétségbeesésére) nem gyúrta apa a tésztát a rámával, és nem illatozott kuglóf oetker sütőporral az asztalon, azért az még igazi volt.

Kíváncsi lennék, hányan gondolnak ilyen tájban elmúlt gyerekkorukra és hányónknak okoz ez melengető érzést szívtájon...?

Eljött az Advent!

2011-11-27T16:11:00.000+01:00

Advent 1. vasárnapján nem készültem frissen olvasott könyv élménybeszámolójával. Mindössze egy emlékezetes darabról szeretnék írni, mely nagy hatással volt rám.

A legemlékezetesebb könyv, ami a karácsonnyal kapcsolatos, az Charles Dickens-től a Karácsonyi ének volt. Nem emlékszem pontosan, hány éves koromban olvashattam, olyan 13-14 lehettem.

Számtalan filmfeldolgozást megért, de szerintem egyik sem fogható az eredeti műhöz. Az első megfilmesítést 1938-ban követték el, ekkor Reginald Owent, Gene Lockhart-ot és Kathleen Lockhart-ot láthatták a főbb szerepekben azok, akik akkor már éltek vagy később találkoztak a filmmel.

Ezt követően többféle színpadi előadás, musical témájául szolgált, és persze sorra készültek a különböző filmfeldolgozások, mesék, animációk is. 2009-ben Jim Carrey-t is főszerepet kapott egy adaptációban. (Melyet nem néztem meg kimondottan a főszereplő miatt.)

A következő két filmet viszont ajánlom: az egyik az 1984-ben készült változat, mely szerintem nagyon jól visszaadja a regény hangulatát. Egy kis ízelítő. Az aláfestő zene is fantasztikus szerintem.

A másik pedig az 1999-es, Hallmark-os változat, amit néhány évvel ezelőtt volt szerencsém elcsípni egy didergős téli reggelen és teljesen odavoltam érte.

Már eszemben van egy ideje, hogy újra kellene olvasni, hiszen alsó hangon sok éve (most nem írom le, hány éve, maradjunk annyiban, hogy kifejezetten sok :)) fogtam a kezembe utoljára. Ez a könyv a boldogságról és a lelki tisztaságról szól. Tágabb értelemben: az élet értelméről, melyről néhányan elgondolkozunk a szeretet ünnepére készülvén, de vannak, akik szerintem sosem.(Tiniknek: nem mellékesen kísértetek is szerepelnek a műben!)

A hangulat tisztán megmaradt bennem, nem véletlenül olvastam azóta több Dickens-regényt is, ha pedig az élethosszam megengedi, akkor szívem szerint az összes művével megismerkednék.

– Oh, Uram, Ön talán az a kísértet, akinek eljövetelét előre jelezték? – kérdezte Scrooge.
– Én vagyok.
A kísértet hangja halk volt és csodálatosan lágy. Noha egészen közelről hangzott, úgy tetszett,
mintha távolból jönne.
– És kicsoda Ön?
– Az elmúlt karácsonyesték szelleme vagyok.
– A régen elmúltaké? – kérdezte most Scrooge a törpe alakot méregetve.
– A te elmúlt karácsonyestéid szelleme vagyok.

Szerintem az adventi várakozás és készülődés a lakásdíszítés és sütikészítés mellett szívünk/lelkünk hangulatba hozására is kifejezetten alkalmas. Mit is ajánlhatnék segítségképpen, ha nem egy jó kis karácsonyi regényt?

Hedvig

2011-11-12T18:43:00.000+01:00

Vrabec Mária: Hedvig

Sokunknak ismerősen csenghet a Malina Hedvig név - nem csoda, hiszen pár éve tele volt vele a média, ám az utóbbi időben is fel-felröppen egy-egy hír az ügyével kapcsolatban.

Bevallom, amikor olvasásra választottam a Hedvig c. könyvet, én nem tudtam felidézni a pontos sztorit. A könyv első néhány oldalát követően azonban hamar beugrott az egész: ja, tényleg, ő az a magyar lány, akit megvertek Szlovákiában!

2006-ban és 2007-ben többször is feltűnt a hírekben, aztán csökkent a médiaérdeklődés.

Ez a könyv a Hedvig saját elbeszélésén, illetve pszichiátere és ügyvédje véleményén alapul. Felváltva szólalnak meg és mesélik el a 2006-ban történt eseményeket, majd a kiváltott visszhangról, a nyomozásról beszélnek. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet ezt az egészet feldolgozni, és most nem "csak" arra a nyitrai délelőttre gondolok, hanem az azt követő évekre és a Hedviget ért vádakra. Nem akarok nagyon belemenni a történetbe, de számomra voltak benne igen elképesztő részleteket, melyeket leginkább egy szenzációhajhász amcsi moziba tudtam volna elképzelni.

Ami a biztonságunkat és az emberi élet értékét illeti, eddig sem voltak illúzióim, de most mégis megborzongtam a gondolatra, hogy milyen védtelenek lehetünk...

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, hogy ez a könyv gyakorlatilag befejezetlen, hiszen az ügy végére a mai napig sem sikerült pontot tenni.

A könyv valóságtartamára vonatkozóan semmiképpen nem szeretnék állást foglalni (hiszen azt ki tudhatja biztosan?), mindenesetre érdekes könyvnek találtam.

9/10

Kiadó: LOAR S.RO.
Kiadáséve: 2010.
Oldalak száma: 218

Elmosódó önarckép

2011-11-08T07:59:00.001+01:00

"Paulina mama, aki annyira szeretett, és oly sokat tett értem, nem volt híve a látványos

érzelemnyilvánításnak, bár a szíve mélyén jóságos volt. Azt mondogatta, hogy a gyengédség,

ami a szeretet és a részvét furcsa keveréke, és minden kalendáriumban megcsodálható a

bölcső fölé hajoló anyák odaadásában, csak akkor helyénvaló, ha védtelen állatok,

mondjuk, ma született macskák felé irányul, de emberi lények között badarság."

Isabel Allende: Elmosódó önarckép

Mióta tudomást szereztem Isabel Allende létezéséről, vonzanak a könyvei, így szépen sorjában meg is szereztem mindet. A saját bevallása szerint feminista chile-i írónő már a választott könyvcímekkel is megdolgoztatja a képzelőerőmet és a kíváncsiságomat.

Az első, amivel jelentkezem, egy nő, Aurora de Valle életéről szól. Igazából családregénynek is tekinthető, hiszen jóindulattal három generációt is megismerhetünk a könyv lapjain. A történet az 1860-as években kezdődik és 1910-ig követjük Aurora, illetve szülei életét. Aurora származása már önmagában is megér egy misét: nagyapja Amerikába bevándorolt kínai orvos, nagyanyja lecsúszott amerikai, anyját pedig a kor legszebb amerikai nőjének titulálták. A könyv egy e/1-ben elbeszélt emlékirat, Aurora elbeszélése arról, hogy ki ő honnan is jött, hogyan vált azzá, aki.

Az írónő érdekes szereplőket vonultat fel a regény során, ám szinte egyikkel sem ismerkedünk meg mélységeiben. Az biztos, hogy úgy tűnik, mindenki megkapja, amit érdemel. Közben Chile történelmének egy szeletkéjébe is belelátunk, különösen ami a Peruval és Bolíviával való konfliktusait illeti az 1800-as évek második felében.

Nagyon tetszett ez a könyv, mert jól szórakoztam, mindig érdekelt, mi történik a következő oldalon. A történet elég sietősnek tűnik, mivel viszonylag hosszú és eseménydús időszakot beszél el kisebb terjedelemben, de ha éppen nincsen kedvünk nagyon mélázni és elemezgetni, akkor szuper. Mert nagyon olvasmányos, a stílus lendületes.

Szóval sor fog kerülni a többi könyvre is, ez egy remek kezdés volt.


Azt képzelem, hogy itt meséli el az egyik történetét

10/10

Nemi erőszak

2011-11-01T16:28:00.001+01:00

Joyce Carol Oates: Nemi erőszak

Nem tudom, hogy lehet-e azt írni egy ilyen témájú könyvről, hogy jó vagy fantasztikus, ám ha mégis lehet, akkor ez a könyv durván jó: egyben durva és jó.

1996. július 4-én megváltozik az élet egy nő és a lánya számára. A tűzijáték után az anya úgy dönt, a jó levegőn hazasétálnak lányával Bethsie-vel keresztül a parkon. Hiába ajánlja föl Teena barátja, hogy most aludjanak nála a kislánnyal, ők elindulnak. És akkor éjszaka találkoznak a nyolc bedrogozott agyú helyi sihederrel... És véget ér addigi életük.

A regény egy rész mintha Bethsie-nek íródott volna, arról szól, hogyan változott meg az élete, hogyan érintette ez az egész a gyermeki életét és mi és hogyan lesz ezután. Nagyon tetszett ez a megoldás, ha lehetséges, még inkább sajnáltam a pici lányt és az anyukáját. Kegyetlen és könyörtelen regény.

A külalakról annyit, hogy nekem a borító nem nagyon tetszik, mert szerintem inkább szenvedélyes és búbánatos - így nem igazán passzol a tartalomhoz, sem a hangulathoz. A "Szerelmi történet" c. feliratot pedig abszolút nem értem - megtévesztés vagy irónia lenne?

Számomra a legmegdöbbentőbb az, hogy az úgynevezett jogállamokban egyáltalán nem vagyunk biztonságban. A nyilvánvalóan elkövetett bűntényt is be kell bizonyítani pontról pontra, és ha fifikásabb ügyvédet sikerül pénzelni, akkor akár meg nem történtté is lehet tenni. Mindig felvetődik bennem ilyenkor a kérdés: az áldozatnak nem voltak jogai?

Ez egy bicskanyitogató könyv. És sajnos el lehet képzelni, hogy máshol is előfordulnak olyan bűntények, ahol az áldozat testileg és lelkileg is megnyomorodik, az elkövető pedig éli világát.

Oates nem nagyon bajlódik a karakterek színesítésével, annyit azonban megvilágít, hogy vannak még olyan rendőrök, akiket megráz egy-egy bűntény. És néha van alkalom igazságot szolgáltatni. Bár a regény nagyon homályosra szövi a szálakat, azonban a sorok között megjelenik az írónő dühe is. Tipikusan olyan regény, ami keveset ír, de sokat mond.

Első regényem volt Oates-tól. Már régen szemezgetek a műveivel, legközelebb azonban lehet, hogy a Bellefleur-t fogom levenni a polcról. Ezt még ki kell hevernem.


Nehéz elképzelni az írónőről, hogy a kegyetlen valóságról ír, ugye?

Európa Kiadó, 2006.

168 oldal

9/10

Száll a fehér madár

2011-10-28T20:47:00.000+02:00

B. S. Aldrich: Száll a fehér madár

"Nincs olyan ember, aki életében legalább egyszer ne kívánna hazamenni"

Egyik kedvenc könyvem, az És lámpást adott kezembe az Úr folytatása. Ismét visszatérünk a nebraskai Cedartown városába, ahol rögtön Abbie Deal temetésébe csöppenünk. Összegyűlt a család: hazautaztak a gyerekek, gyászruhát öltöttek az unokák. Mindenkinek hiányozni fog a nagymama, aki az életét feltette a szeretetre és a családra - álmait feladta szerelméért és gyermekiért. Legjobban mégis az álmodozó Laura, egyik kedvenc unokája hiányolja a nagymamát az üressé vált viskóból. Az öreg Oscar bácsi, aki szinte az egyetlen a régi telepes társaságból, emlékeivel és történeteivel árasztja el a városlakókat a régi időkről - több-kevesebb örömet okozva ezzel hallgatóságának.

A Száll a fehér madár ötvözi az első rész emlékeit az új nemzedék problémáival. A középpontban Laura Deal áll, aki dönteni kényszerül: pénz és karrier vagy a szerelem. A 20. század civilizált, villannyal, vezetékes vízzel komfortosított világában meglepően hasonló problémákkal találja szemben magát a fiatal, mint abban az időben, amikor nagyszülei ekhós szekerekkel és marhák hátán lovagolva hódították meg a prérit. Az igazi boldogság mindenkinek mást jelent. Vajon Laura számára az írás és a mesés örökség lesz a teljes élet? Avagy Allen mellett találja meg a nyugalmat és a harmóniát.

Természetesen a regény nem bővelkedik izgi fordulatokban, ettől függetlenül élvezetes volt. A kedvenc részem a vihar volt, mely egyben egy természeti jelenség, másrészt az érzelmek és események vihara is - nagyon szép párhuzam.

Ez a regény a hazatalálásról szól, a szeretetről, a múltunkról, a gyökereinkről és a válaszutakról. Röviden: mit jelent a boldogság, és lehet-e/érdemes-e család nélkül élni?

Összességében az első rész valamivel jobban tetszett, mivel sokkal messzebb vezetett a rejtélyes múltban, ám mondanivalójában ez a kötet sem marad alul. A kettő együtt pedig remek családregény, tömör, ám mégis sokatmondó.

9/10

Életre kelt klaszikusok

2011-10-17T13:20:00.002+02:00

Filmadaptációk: Ti mennyire vagytok kíváncsiak arra, hogy a kedvenc könyvetek milyen variációban kel életre a filmvásznon?

Én sokszor nagyon... De igyekszem a dolgot nem nagyon elszúrni: biztos, ami biztos, először mindig a könyv kerül sorra.

A bejegyzés apropóját a Tövismadarak adta, amelyet most olvastam és már be is szereztem a sorozatot. A borító és a képek alapján nagyon nyolcvanas-évek illata van a dolognak, a főszereplő csajszi nekem kifejezetten Samatha/Pamela Ewing-ra hajaz a Dallasból :O

Aztán beugrott, hogy ideje lenne már egy 2011-es verziónak, de rögtön eszembe jutott, hogy mit történt a Dumas-regénnyel is (Alexandre Dumas: A három testőr).

Előre kijelentem, hogy nem láttam még az új verziót, de nem is kívánom megnézni. Épp elég volt a trailer, hogy leszűrjem, milyen elrugaszkodott és hatásvadász filmet sikerült kerekíteni belőle.

Az IMDb-szavazatok alapján is egy rosszul sikerült változat, hiszen jelen állás szerint mindössze 5.9/10 pontot sikerült összekaparnia...

Erről rögtön eszembe jutott a másik leporolt filmadaptáció: a Jane Eyre, melyet még szintén nem láttam. A trailer alapján átvariálták kissé a Bronte-regényt és a félelemkeltés/ijesztgetés kapta a főszerepet. Ettől függetlenül valamivel szimpatikusabb az előzőnél, így ezzel igyekezni fogok közelebbről is megismerkedni. Az IMDb szerint is értékesebb darab, jelenleg 7,5/10 az értékelése.

Mindkét filmet ezekben a hetekben mutatják be a hazai mozikban. A három testőrtől nagyobb bevételt várnak a készítők, 3D-ben is meg lehet tekinteni, és értesüléseim szerint az összes nagyobb moziban műsorra került már.

Tövismadarak

2011-10-13T11:11:00.002+02:00

Colleen McCullough: Tövismadarak

Rengeteg időt töltöttem ezzel a könyvvel, mivel csaknem egy hónap alatt olvastam el - egyéb elfoglaltságaim miatt. Bevezetésül annyit, hogy nem láttam a könyvből készült sorozatot - lehet, hogy ez már csak az afrikai beduinokra és rám igaz kerek e világon. Így legalább mindenféle elfogultság nélkül élvezhettem a könyvet.

Merthogy nagyon élvezetes volt. Ráadásul az egyik kedvenc műfajomról van szó: egy három generáción átívelő családregényről.

A történet 1915-ben kezdődik, Új-Zélandon járunk, az Írországból emigrált Cleary családban ismét baba születik: Fee és Padraic élete egyre nehezebb lesz, hiszen már így is rengeteg gyermeket kell eltartaniuk. A történet középpontjában az ekkor négy éves Meggie áll, a család egyetlen lánygyermeke, akinek sorsa meglepően hasonlóan alakul mint édesanyjának, Fee-nek: egy beteljesületlen és igazából talán viszonzatlan szerelemtől szenvednek egy életen át. Szerelmük gyümölcse, az egyetlen kincsük pedig sohasem lehet teljesen a sajátjuk, sőt, szörnyű tragédia lebeg gyermekük feje fölött. Fee és Meggie kapcsolata már önmagában megér egy misét, ám anya és lánya mégis továbbviszi a karmát vagyis hátán cipeli a mintát, és boldogtalan lesz egy életen át.

Ausztráliába költözik a család, a híres Drogheda birtokon dolgoznak juhtenyésztőként a gazdag nagynéni szárnyai alatt. Itt ismerkedik meg Meggie élete szerelmével, a helyi pappal: Bricassart atyával... és ezzel útjára indul a bonyodalom. A nagynéni, Mary Carson halálakor az atya kimutatja a foga fehérjét és lecsap az örökségre, ennek ellenére a naiv Meggie továbbra is istenként kezeli a férfit. Kapcsolatuk azonban sehova sem alakul, hiszen az atya nem tudja magát elkötelezni egy nő mellett, mivel már eladta a lelkét Istennek, így Meggie bosszút áll: férjhez megy máshoz.

Vajon Justine, Meggie lánya képes-e megtörni a családi "átkot", képes lesz-e a boldog életre látva nagyanyja és anyja balsorsát?

A történet a '60-as években fejeződik be, Meggie gyermekeinek sorsát is megismerhetjük. És persze, ami a legfontosabb: Bricassart atyát sem kerüli el a végzete.

Nagyon érdekes karaktereket válogatott össze az írónő, nagyon élveztem a fejlődésüket, a botlásaikat. Tragédia tragédia hátán - szomorú és küzdelmes élet az övék. Bricassart atya álszentségétől többször is rosszul lettem, azt még annyira se tudtam elképzelni, mit esznek rajta annyira a nők (és Meggie). Igazi hűtlen pasas, aki még az Urat is megcsalja.

Gördülékeny stílusú, izgalmas regény. Mindvégig lekötött, annak ellenére, hogy helyenként a történet kifejezetten szenvedős volt.

Nem tudom, mennyire tetszene a sorozat, de a filmből készített képekre pillantva egyáltalán nem ilyennek képzeltem a szereplőket. Erről azonban később bővebben, ha már túlestem a filmen, muszáj lesz megnéznem.

A 2011-es Európás kiadás borítója szerintem gyönyörűre sikerült: egyszerű és nagyszerű. Sajnos nekem a régebbi borítóval kiadott változat van meg.

Eredeti cím: The Thorn Birds (1977)

Fordította: Göncz Árpád és Borbás Mária (1990)
Oldalszám: 641.

Rendkívül kedvesnek tűnik az írónő, ugye nem csak nekem szimpatikus?

10/10

Megjelenések

2011-10-02T17:52:00.000+02:00

Néhány kötet a friss megjelenések közül, mely az utóbbi időben felkeltette a figyelmemet...

Ideje lenne lottóznom vagy legalább a heti lottóra szánt összeget elkülönítenem és akkor talán az enyém lehetne mindaz, amit úgysem lenne időm elolvasni :) Ezért kell nyugdíjas korunkra is gyűjtögetni!

Julie Orringer: Láthatatlan híd - Libri Kiadó, 2011.

Amit lerombol a történelem, fölépíti a szerelem

650 oldal, 4990 Ft

András építészhallgatóként éppoly hirtelen csöppen a ’30-as évek Párizsi bohéméletébe, amilyen önkéntelenül ragadja később magával a századközép világégése, hogy munkatáborról munkatáborra sodródva, küszködve kapaszkodjon az egyetlen szerelembe: élete legnagyobb ajándékába…

Klára még szinte gyermek, mikor az erősödő szélsőséges eszmék Magyarországáról – saját sorstragédiája után – Párizsba kénytelen menekülni, egyik pillanatról a másikra felnőtté válva, hogy ott megismerje Andrást, és életük egymáséba gubancolódjon…

Tamás és Ibolya a háború gyermekei; miközben szüleik a földi poklokkal csatáznak értük és egymásért, mindnyájuk túléléséért, ők olyan emlékekre tesznek szert, melyek generációk sorsában hagynak kitörölhetetlen nyomot, amit nem moshat el sem az óceánnyi távolság, sem a részvétlen idő…

Julie Orringer regénye, a Láthatatlan híd magával sodor és felkavar, kétségbe ejt és megvigasztal, elveszi és visszaadja az életbe és az emberségbe vetett hitünket. Arról mesél, amiről csak a fontos könyvek tudnak: hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen – és szükségünk van valakire a boldogsághoz és a boldoguláshoz.

„Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott.

– Ne feledjék – mondta –, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért."

Több mint egy éve olvastam Julie Orringer megrázó, nagy erejű, vizuálisan is sodró remekművét. Az ilyen súlyú könyvekre mondják, hogy letehetetlen „nagy regény”. Vártam, hogy egy magyar kiadó rátaláljon és beleszeressen. Megtörtént. Hála érte.

Koltai Lajos, operatőr, filmrendező

Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok - Európa Kiadó, 2011.

Egy XVI. századi molnár világképe

484 oldal, 2900 Ft

A sajt és a kukacok egy inkvizíciós peranyag nyomán készült, egy friuli molnár, bizonyos Menocchio vallomásai, elszólásai, kocsmai bölcselkedése, levelei alapján.

Carlo Ginzburg annak jár utána, hogy honnan származhattak ezek az elegyes nézetek. Aprólékosan összehasonlítja a molnár kijelentéseit a reformáció az idő tájt terjedő hittételeivel. Sorra veszi Menocchio – az inkvizíció által precízen dokumentált – olvasmányait, egybeveti őket Menocchio megfogalmazásaival. Rávilágít, hogy a könyvnyomtatás elterjedésével igen távoli eszmék is „elszivároghattak” egy kis friuli falu kocsmájába.

A mű megjelenése idején Ginzburg történetírói módszerének kettős újdonsága abban állt, hogy egyrészt a történelmi fejlődést meghatározó uralkodó osztályok és intézményeik helyett az „alárendeltek”, a falusi kisemberek életét kutatta, másrészt a széles körből összegyűjtött adattömeget feldolgozó „makro”-vizsgálat helyett egyetlen ember életszemléletének, sorsának, környezetének a rekonstrukciójára törekedett. A molnár vélekedését a magas kultúra megnyilvánulásainak kijáró figyelemmel, filológusi, vallástörténeti hozzáértéssel elemzi, és közben társadalomtörténeti képet is ad. A részletek „sűrű leírásával” próbál általános érvényű kijelentéseket tenni. Ez a módszer a nyolcvanas évek elején „mikrotörténelem” néven vonult be a szakmai köztudatba. Alapjait kétségkívül Carlo Ginzburg vetette meg, aki ezzel a fiatalkori remekművével elfoglalta helyét a történetírás klasszikusai között.

Susana Fortes: Robert Capára várva - Európa Kiadó, 2011.

220 oldal, 3000 Ft

Capa életének nagy drámájáról szól a könyv: az első nagy sikerekről, a leghíresebb fotó - A milicista halála - keletkezéséről és a nőről, akinek elvesztését élete végéig nem heverte ki, s aki legalább annyira hőse ennek a történetnek, mint maga Robert Capa.

Párizs, 1935. Írókkal, költőkkel, festőművészekkel és fényképészekkel van tele a város, akik a Montparnasse kávéházaiban izgatottan tárgyalják a legújabb politikai eseményeket. Itt talál egymásra két fiatal zsidó menekült: a magyar Friedmann Endre, aki fényképészként próbál megélni, és a Németországból jött Gerta Pohorylle. Szépek, szenvedélyesek, mohón vágynak a sikerre és a szerelemre.

S mindkettő megadatik nekik: immár Robert Capa és Gerda Taro néven együtt mennek Spanyolországba, nem kívülálló művészekként, hanem lelkesen támogatva a Köztársaság ügyét, megrázó képeket készítenek a polgárháborúról... Boldogan élhetnének, amíg meg nem halnak...

A népszerű spanyol írónő, Susana Fortes ifjúkorától kezdve tervezte, hogy könyvet ír Capáról, mert "Spanyolország legalább egy regénnyel tartozik neki." Amikor 2008-ban Mexikóban találtak három dobozt, benne Capa, Gerda és jó barátjuk, David Seymour fotóival, úgy érezte, megtalálta a "közvetlen ihletforrást." Az egyik fénykép volt az, melyen Gerda Taro látható, amint Capa pizsamájában alszik egy keskeny ágyon. "Lehetne akár egy kisgyerek képe is, ha nem volna az a nagyon finom, kiszedett szemöldöke."

Ezzel a képpel kezdődött, s az eredmény egy világsikerű könyv lett, melyből Michael Mann forgat filmet.

Ahol a folyó véget ér

2011-09-03T10:00:00.001+02:00

Charles Martin: Ahol a folyó véget ér

Nem vagyok elájulva ettől a könyvtől. A bloggerektől nagyon jó kritikákat kapott, az igazi és halhatatlan szerelem lelőhelyeként emlegetik.

A borítója nagyon szép, elsőre megfogott: sejtelmes, letisztult, számomra nagyon érzelmes.

A könyv első felét szerettem olvasni, kifejezetten lekötött. Egy szegény sorból származó, lakókocsi-telepen felnőtt fiatal srác, Doss beiratkozik az egyetemre, ahol művészetet tanul és pici pénzből tengődik az albérletében. Széplelkű fiatalember, aki rendületlenül képeket fest. Ráadásul még nagyon bátor is, hiszen élete kockáztatásával megment egy fiatal diáklányt, Abbie-t az erőszakos szörnyeteg karmai közül, amikor egyik éjjel a kampusz sötét ösvényein sétálva nagy bajban találja. Ekkor még nem is sejti, hogy a lány a kormányzó egyetlen pici lány, szeme fénye...

Itt megint életre kel a szegény fiú és gazdag lány szerelmi mítosza, a szépség és a szörnyeteg jól ismert fordulatai. A szülők kifejezett tiltása ellenére összeházasodnak és nagy szerelemben élnek. Míg nem egy nap Abbie súlyos beteg lesz. Amikor még minden remény szertefoszlott, akkor előkerül a bakancslista, mindaz, amit a lány még életében szeretett volna megtapasztalni, átélni. Közülük is a legfontosabb: végigevezni a St. Marys folyón le egészen végig Dél-Karolinán keresztül. Ezt a kormányzó persze nem nézi jó szemmel: végstádiumú rákos beteg lányának szerető családi körben a helye. Ám Doss vállalkozik a lehetetlenre és teljesíti felesége utolsó kívánságát...


Forrás: http://magnoliablossom.wordpress.com/

Ez így tömören összefoglalva elég csöpögősnek tűnik. Ráadásul az is, de a stílus élvezetes. A könyv első felében nagyon tetszettek a művészettel kapcsolatos gondolatok, ki is jelölgettem magamnak a többségét. A második fele viszont nagyon unalmasra sikerült. Már tolni akartam a kenut lefelé azon a folyón. Nem bírtam a szenvedést. Ráadásul teljesen értelmetlennek tűnt az egész. Miért akar egy félholt ember egy kenuban ázni-fázni, éhezni, veszélyes embereknek kitenni magát, stb.?

Összességében ez nem kifejezetten az én műfajom. Nagy kedvencem a Love Story, abban lelőtték már ezt a poént, így sok újdonságot nem kaptam tőle. A stílus tetszett, nem volt rossz olvasni. De a végét nagyon untam, megfáradtam a sok evezésben.

8/10

Könyvfalók

2011-09-01T14:43:00.000+02:00

Csatlakoztam a Könyvfalók könyvesbloghoz, így a bejegyzéseim (egy része) ott is meg fognak jelenni a jövőben.
Mi értelme ennek?
7 különböző személyiségű, ízlésű és korú blogger fogja szeptember 1-től közzétenni a könyvélményeit, program- és megjelenésajánlóit, filmadaptációkról alkotott véleményét egy közös blogon. Napi szintű frissítés - változatos ajánlók.
Heten, mint a gonoszok.

Így lépek a szájadra!

2011-08-27T11:48:00.000+02:00

Amikor elegem van az emberekből....

"Az élet nevetséges. Aki nem nevet rajta, azt kiröhögik, és az sokkal rosszabb."

Zsófia hercegnőről

2011-08-24T12:50:00.000+02:00

"– Tudod, Sophie, szörnyű, hogy ezt kell mondanom, de ő az egyetlen, akinek még egyáltalán kellesz. De olyan kitartó volt, hogy úgy gondoltuk apáddal, mielőtt kolostorba küldenénk téged, meghívjuk Possenhofenbe. Persze, hozzá kell még szoknom a gondolathoz, hogy egy rangban alattad állóhoz kell hozzáadnunk. Kora reggel megérkezett, és már alig várja, hogy láthasson. Lent ül a kastélyteremben.
Zsófia egy pillanat alatt kiugrott az ágyból. Fehér, hosszú hálóing volt rajta, és haja kócos fürtökben lógott a vállára, de nem érdekelte.
– Várjál, öltözz fel rendesen! – kiáltott rá Ludovika, de a lánya akkor már kiviharzott a szobából. Kettesével szedve a fokokat rohant le a lépcsőn. Természetesen ismerte a szabályt, hogy egy jó házból való hölgy soha nem szalad, mert ilyet csak a farkas, a róka és egyéb vadállatok tesznek. Épp elégszer hallotta már az anyjától. Ám ez most a legkevésbé sem érdekelte.
Kifulladva berontott a terembe, izgatottan felnézett, és…
… és földbe gyökerezett a lába a rémülettől!"

Natalie Scharf: Sophie, Sissi lázadó húga

Mindig is nagyon érdekelt Sissi és az őt övező legenda. Zsófia a legkisebb lánytestvére, a 8 testvér között pedig a hetedik a sorban.

Natalie Scharf könyve kettős érzéseket keltett bennem. Egyrészt sok érdekességet megtudtam belőle a bajor hercegi családról, és főként Zsófiáról. Másrészt viszont teljesen feleslegesnek érzem a kitalált részeket, hiszen Zsófia élete önmagában is olyan érdekes volt! Ragaszkodhatott volna az írónő a valósághoz. Volt abban is romantika bőséggel! Ráadásul a pontos életrajzi adatok szerint a halála sem mindennapi esemény volt, akár végig is vihette volna...

A borító nagy szép, külalakra rettentő csábító kötet. Ráadásul a "Sissi" marketing-fogással felkelti az érdeklődést. Olvastatja magát, gyorsan lehet vele haladni. Az volt az érzésem, rohanunk a sztorival. A szereplők közelebb kerültek volna hozzánk ha kicsit lassítunk néha, hagyja őket beszélni, megnyilatkozni. A stílus egyébként élvezhető.

Zsófia eljegyzése Lajos bajor trónörökössel tényleg kudarcba fulladt. Egyrészt a fiatalok nem voltak szerelmesek, annál is inkább, mivel Lajos melegebb égtájakra tekintgetett... Ekkortájt ismerkedett meg könyv szerint Zsófia élete nagy szerelmével, a polgári származású Edgárral (ez csak fikció), aki ezt követően folyton belekamatyol a képbe. És mégis házasságra lép Ferdinánd alenconi herceggel, így alençon–orléans-i hercegné címen élte életét. Az életrajzi adatok szerint házassága a könyvvel ellentétben boldog volt, itt viszont sokkal inkább hiszek a regénynek, hiszen köztudott, hogy kifelé tekingetett: beleszeretett egy orvosba élete második felében, amiből világra szóló botrány kerekedett. Ekkor tényleg diliházba zárták!

Mekkora jó regénytéma lett volna a valóság...!

Nálam ez 7,5/10, mert nem tudok túllépni azon, hogy feleslegesek a kitalált részek.

2001-ben Sophie életét is megfilmesítették, sajnos szintén túl sok fiktív elemet szőttek bele.

Bűnbeesők

2011-08-22T14:22:00.000+02:00

Tracy Chevalier: Ártatlanok

Ez a könyv egy nagy mellényúlás volt részemről. Nagyon sok jót hallottam már Tracy Chevalier történelmi szórakoztató regényeiről, én pedig a véletlen folytán utolsó Magyarországon megjelent könyvét választottam ismerkedésnek.

Az a típusú randi lett belőle, amikor nem vagy benne biztos, hogy újra akarsz találkozni az illetővel...

A borító hívogató, egyébként eddig szinte mindegyik Chevalier-kötet bejött külalakra, de ez különlegesebb, mint a többi.

A sztori röviden: 1792-ben járunk. A Kellaway-família elhagyja a Dorset melleti megjegyezhetetlen nevű kis települést, hogy az iparosodó Londonban próbáljanak szerencsét, lehetőleg a cirkusz számára több pénzért készítsen székeket a családfő. A szomszédságukban egy híres történelmi személyiség lakik: a radikális nézeteket valló költő és festő, Willam Blake a feleségével. A történet nagy részében gyerekszereplőkkel találkozunk A Kellaway családból Maisie és Jem a lepattant Butterfield család Maggie-jével köt szorosabb barátságot, együtt kóborolnak a szemetes, csatornavíztől bűzlő londoni utcákon. Közben Kellaway apunak tényleg bejön az élet, úgy tűnik ígéretéhez híven a cirkusz is alkalmazza....

Az Ártatlanok könyvcím nem tudom, hogy honnan jöhetett, talán irónia akart lenni? (Az eredeti cím, a Burning Bright, valamivel jobb.) Hiszen inkább a bűnbeesésről szól...

Minden összevetve a történet első fele nagyon unalmas volt, a második fele kevésbé. Én ezt a könyvet simán az ifjúsági irodalom-kategóriába tenném. A szereplők is elég laposak voltak, a felnőttekről alig tudunk meg valamit, az inspiráló William Blake se nagyon kerül előtérbe. Semmi izgalom, kevés szórakozás, viszont annál vontatottabb. Talán az istálló-jelenetnél figyeltem oda leginkább, lesz-e virágtiprás vagy sem?

A befejezés pedig egyenesen nevetséges volt szerintem, de nem lövöm le a poént :)

De én még akarok Chevalier-től olvasni, annyira szerettem volna szeretni!!

7/10

Szokásainkrul :)

2011-08-19T19:48:00.000+02:00

Olvasási szokások változása
Évszakok és könyvek, avagy milyen könyvet olvas tavasszal, nyáron, ősszel, télen?
Olvasási szokások: hol, mikor olvas szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Az olvasás-népszerűsítő játéknak lassan vége, fent olvasható ugyanis az utolsó heti kérdéskör. Amikor meghirdetésre került a játék, nagy izgalommal vártam a témákat, legszívesebben azonnal mindegyikről kifejtettem volna a bennem felhalmozódott válaszokat, véleményeket, aztán amikor valóban elő kellett hívni a szavakat, néha nem tudtam, pontosan mi is volt az, amit annyira el akartam mondani.

Azt hiszem, néha elszállt az ihlet.

Eszembe ötlött, hogy lehetségesnek tartom, hogy folytatni fogom ezt a rendszert, ha nem is heti rendszerességgel, de alkalmanként nem csak könyvélményekről számolok be, hanem valami egyébről is írok. Nem tudom biztosan, de lehetséges.

Ez a hét eddig a legkönnyebb számomra: bárhol és bármit szívesen olvasok. Nincsenek olvasással kapcsolatos Hold-ciklusaim, nem függ a kedvem az egy négyzetméterre jutó aktuális csapadékmennyiségtől vagy az UV-B-sugárzás mértékétől, és nincsenek különlegesen kedvelt helyszíneim. Legalább ebben az egy dologban nem vagyok hoppáré. Csak olvasok. Bárhol. Bármikor. Bármit (=bármi jót).

Az olvasási szokásaim is csak annyiban változnak az idővel, mint én magam. Szépen lassan és örökké. Mindig találok valami új érdeklődési terültet, ami magához vonz, majd megunom és továbblépek egy újabbhoz. ~~Erről már írtam egyébként korábban, de azért elismétlem:~~ A sok-sok értékes blognak és a moly.hu-nak köszönhetően rengeteg jó könyvre felhívtátok a figyelmemet, olyanokra is, amelyek lehet, hogy sose jutottak volna el hozzám. Eljutottam oda, hogy a fülszöveget sokszor el sem olvasom. Ha fejen talál egy jó ajánlás egy megbízható személytől, akkor anélkül indulok el kiszaglászni a könyv lelőhelyét, hogy komolyabban utánaolvasnék a továbbiakban.
Mondhatnám, hogy az életem a látótér-szélesítésről szól. Könyvek terén is.

Ezúton is köszönjük a játék megszervezését, kedves Andiamo!

Egy kis pszichológia

2011-08-17T16:52:00.000+02:00

Jorge Bucay: Elgondolkodtató történetek

Jorge Bucay argentin születésű pszichológus,4 könyve jelent eddig magyarul.

Az Elgondolkodtató történetek ki gondolná, de gondolatébresztő történeteket tartalmaz! Már az elején elmagyarázza, mi célból íródott: rengeteg könyv és írás foglalkozik azzal a témával, hogyan éljünk, mi adjon értelmet az életünknek. Időnként mindannyian elgondolkodunk az irányvonalakon, azon, hogy mit miért teszünk. És a legfontosabb: hogyan lehetünk boldogok. Számomra sokszor nehéz eldönteni, hogy mi az, amit a világ nyomására teszek és mi az, ami belülről, belső igényemből fakad. Innentől pedig gyorsan továbblibbenünk a mit akarok, miért akarom, milyen vagyok ---> ki vagyok én? kérdéskörre. Hiszem, hogy önmagunkat megismerni egy élet talán elegendő vagy az is kevés lehet. Pedig a boldogság forrása csakis ez lehet. Bucay könyve nagyon érdekes tanmeséken keresztül szemlélteti, hogy az életen való átutazásunk milyen fontos belső utazással és megállókkal egészül ki. Az egyik kedvenc történetemet azon nyomban közzétettem, amikor elolvastam, mert szerettem volna mással is megosztani. Nem titok, hogy inkább intuitív személyiség lehetek, a hozzám hasonlóknak szerintem ez mindenképpen kötelező olvasmány. Ez nem egy "légy önmagad, légy milliomos, légy sikeres"-típusú kötet, amilyenek halomban állnak a könyvesboltok polcain. Annál sokkal több. És nagyon szerettem olvasni. És remélem, hogy talán elveteményeztem közben néhány makkot, amiből egykor gyönyörű tölgyfa nőhet...

"…az igazi szeretet az az érdek nélkül vállalt feladat,

amikor teret teremtünk a másiknak ahhoz, hogy az lehessen, aki."

Jorge Bucay: Nyitott szemmel 

szeretni

Párkapcsolatokkal foglalkozó, párterápiás könyvektől is roskadoznak a boltok polcai. Hogy miért pont ezt emelném ki közülük? Azért, mert szerintem különleges: nem szájbarágósan "oktat", hanem egy nagyszerű kerettörténetet adott a lényegi mondanivalónak. Roberto és Laura véletlenül találkoznak a virtuális térben; Roberto e-mail címe ugyanis Laura pszichológus-kollégájának címével azonos, ami szinte lehetetlenség, technikával átszőtt világunkban azonban már ennél furább hibát is láttunk látrejönni. Lényeg a lényeg, hogy Roberto Laura barátjának, Freddy-nek adja ki magát és így leveleznek Laura és Freddy közösen írandó párterápiás könyvéről. Sok érdekes gondolat hangzik el közben az emberi kapcsolatokról, különösen a párkapcsolatokról, a válsághelyzetekről. Közben persze Robertoban, majd Laurában is érzelmek kelnek életre - így ismeretlenül is. De alapulhat vajon egy szerelmi kapcsolat hazugságra vagyis csalásra? A legfontosabb gondolat számomra az volt, hogy egy párkapcsolatban a leglényegesebb elem az, hogyan látjuk magunkat társunk oldalán. Ha jobb emberek leszünk Vele és fejlődünk, akkor jó úton haladunk... Ő tartja ugyanis elénk azt a bizonyos tükröt... (amiben vagy tetszik, amit látunk vagy nem). Nem tudom, hogy egy haldokló kapcsolatot képes-e egy ilyen könyv megmenteni. Egyes kapcsolatok úgyis halálra van ítélve. De segíthet. Szintén gondolatokat ébreszthet...

"A legjobb, legpontosabb és legkegyetlenebb tükör a párkapcsolat:

ez az egyetlen viszony, amelyben közelről tükröződnek legrosszabb és legjobb tulajdonságaim."

"Akkor kezdődik a szeretet, amikor IGAZÁN felfedezem a másikat.

Már nem az, aminek elképzelésem szerint lennie kell,

hanem egy új, még ismeretlen személy, aki minduntalan meglep eredetiségével.
Itt kezdődik a szeretet: a meglepetés, a felfedezés örömével…
Szeretni annyi, mint megnyílni a valóság előtt."

Mindkettő 10/10.

A remény csillaga a tengeren

2011-08-16T11:41:00.000+02:00

"Ma este szürkületkor az előfedélzeten sétáltam, súlyos bánattal a szívemben.

Mindenkinek a halála elszomorítja az embert, de a fiataloké, kiváltképp a kicsiny

gyermekeké szinte életünk kicsúfolásának tetszik. Bevallom, az ilyen fájdalmas

pillanatokban nehéz hinni, hogy nem a Gonosz kormányozza a világot."

Joseph O'Connor: A Tenger Csillaga

Elolvastam: 2011. augusztus 9.

Nagyon kellemes meglepetés volt A tenger csillaga!

Joseph O'Connor ír születésű író, újságíró és másodállásban Sinead O'Connor bátyja...

Ez az ötödik és egyben legnagyobb sikerű könyve, mely Írország történelmében egy igen súlyos időszakot dolgoz fel. Nem csak a magyar történelemben volt válságos időszak az 1840-es évek vége, hanem többek között az írek is piros betűvel írhatják a történelemkönyvben.

Az ír nép történelmében 1847. fontos évszám: a nép éhezett, férfiak, nők és gyermekek egyaránt, egymillió áldozatot szedett a "burgonyavész" néven elhíresült csapás. Voltak, akik a nemességet okolták, voltak, akik az angolokat vagy a kereskedőket. Sokak számára egyetlen kiút létezett: valahogy feljutni azon hajók egyikére, melyek a gyarmatokra, leginkább Amerikába indulnak. Az egy hónapig tartó hajóút végén talán nem a biztos halál vár rájuk, talán egy jobb élet, a túlélés az, amiben a reménykedhetnek.

A Tenger Csillaga nevű hajó is ismét New York felé vette az irányt, fedélzetén néhány tucat előkelő (=de legalábbis pénzes) és töméntelen fedélközi (szegény) utassal, akikben egyvalami közös: mindannyian New Yorkba tartanak és reménykednek. A cselekmény több szálon fut, a szereplők életét és motivációját igencsak részletesen megismerjük, szinte pucérra vetkőztetve látjuk őket - néhol szó szerint.

A hosszú út során minden nap többen kilehelik a lelküket. Testüket az óceán nyeli el. A fedélzeten sok különböző személy utazik együtt, vannak, akik nem véletlenül kerültek egy hajóra, pedig sem családi, sem baráti kötelék nem láncolja őket össze. A szálak mindig összefutnak, hiszen a világ nagyon kicsi... Valaki bűnözőként próbál átsétálni/átbicegni az életen. Van, akit félreértenek, pedig nem tehet semmiről. Van, aki apja bűnei miatt vezekel. Valakit nagyon megfenyegettek. Valaki megcsal, valakit megcsalnak. Valakinek tönkretették az életét, amikor még még az szinte csak kezdődött. Valaki a nagy sztorira vár. Valaki szifilisszel küzd. Valaki gyilkos terveket sző. És valaki gyilkol...

"A londoni iroda mostanra bizonyára megkapta f. hó 8-án, Queenstownban írt jelentésemet az ismétlődő túlzsúfoltság ügyében. Az elmúlt tizennégy év során újra és újra követeltem, hogy önök, mint e Társaság igazgatói, jogi – s egyben erkölcsi – felelősséget vállaljanak azok alapvető megóvásáért, akik életüket erre a hajóra s az én kapitányságomra bízzák. Ám szüntelen tiltakozásaim ellenére megint csak túlságosan sok fedélközi jegyet adtak el erre az útra, legalább harminc százalékkal többet a megengedhetőnél.
Sehogy sem tudom megérteni, hogy miért kell minduntalan ilyen közvetlen és szörnyű veszélynek kitenni az utasaimat és az embereimet, pusztán csak amiatt, merthogy ily módon növelhető a Társaság nyeresége. S szintúgy nem adható semmilyen kielégítő magyarázat arra, hogy szégyenteljes módon nem gondoskodtak egy orvos vagy legalább egy nővér jelenlétéről a hajón; sem egy biztos helyről, ahol a nők szülhetnének. A részvényesek talán azt gondolják, hogy a csecsemők a káposztalevelek alól bújnak ki." (részlet a hajó kapitányának feljegyzéseiből)

Nagyon érdekes könyv. Végig fenntartotta az érdeklődésemet. Szinte észrevétlenül mutatja be az ír éhezés időszakát a legszegényebb kétkezi munkások és a gazdag uraságok szemszögéből egyaránt. A külalak is nagy tetszett, ránézni is jó a borítóra. Minden fejezet elején rövid összefoglaló olvasható. A könyv hangulatát rajzok (metszetek?) egészítik ki. És persze egy számomra új történelmi időszakot ismerhettem egy közelebbről.

10/10

Videó a híres ír éhezésről az 1840-es években:

Ez a videó 1905-ben készült. Alkotói szerint a helyzet nagymértékben hasonlított az 1840-es évekéhez:

Történelmi összefoglaló (angolul) itt.

Utolsó előtti...

2011-08-14T21:28:00.000+02:00

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?
Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

Klasszikusok vs. kortárs irodalom:

Mindkettőre szükségem van. Kortárs író ritkán tud jó korrajzot megjeleníteni (persze vannak kivételek!!), így a klasszikusok számomra nélkülözhetetlenek - hiszen szeretek kilépni a 21. századból. De a kortárs írók könyvei is magukkal tudnak ragadni. Rengeteg fantasztikus könyv születik mostanában. Szerintem nem lett kevesebb a tehetség, csak változtak a lehetőségek, dömpingszerű lett a könyvkiadás, sok új munka jelenik meg, nehéz kiválogatni a valóban értékeseket.

A magyar kortárs irodalomtól viszont félek. A régieket nagyon szívesen olvasom (Móricz az egyik legnagyobb kedvencem, de imádom Jókait, Mikszáth-ot és másokat is), de ha kortárs irodalommal próbálkozok, szinte mindig félrenyúlás lesz belőle. Lehet a kezemmel van a baj és hamarosan ráakadok a kellemes csalódást jelentő műre is...

Összességében egyébként több külföldi könyvet olvasok, mint magyar irodalmat. Ennek a nagy számok törvénye lehet az oka... Nem szeretek szabályokat felállítani magamnak, de azért a jövőben majd szeretnék több magyar írótól könyvet fogni a kezembe. Egyébként volt olyan időszakom, amikor 5 Móricz-ot olvastam el egymás után...

Szeretem a novellákat, de viszonylag ritkán kerülnek a kezembe. Szerintem a novella nagy vállalkozás mind az író, mind az olvasó számára, hiszen a hangulatkeltésre nagyon rövid idő áll rendelkezésre. Pillanatok alatt el kell érni a hatást. Számomra egy kis nehézséget jelent a novelláskötet olvasása, mert nehezen tudok átlibbenni egyik hangulatból a másikba, egyik légkörből bajosan szellemülök át a másikba - amennyiben az író ügyes ebben. Ilyenkor azt érzem, velem van a baj, én vagyok túlságosan lassú, nem bírom követni a pörgést. Ezért van az, hogy regényekben is a hosszabb lélegzetvételűeket szoktam nagy kedvencemként megjelölni, hiába tartok a több kötetes regényektől, mindig jól esik hosszú időt eltölteni egy szépen megalkotott világban - időről időre, ismerőként kinyitni a könyvet és rutinosan átlényegülni a történetbe. Az Elfújta a szél után erős hiányérzetem volt, mintha valami veszteség ért volna.

És végül: miért olvasnak kevesebbet a fiatalok? Szerintem egyszerűen azért, mert egy csomó más dolog lefoglalja őket, pl. a számítógépes játékok és az internet. A tévé is "hasonló" kikapcsolódást nyújt, de sokkal kevesebb energiabefektetéssel. Lusta társadalomban élünk, na. Közben egyik sem tudja, mitől fosztja meg magát. És lehet, hogy soha nem fognak ráébredni. Lusták vagyunk, de soha nincs időnk semmire. Az anyukáknak nincs idejük mesét olvasni, együtt verset tanulni - az ilyen gyereknek honnan jutna eszébe, hogy könyvet vegyen a kezébe, most komolyan? És ő sem fog meséskönyvvel ülni este a kisgyereke ágya mellé. az biztos. Szerintem mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen - persze bizonyos keretek között. Sosem szoktam megérteni azt a fajta sipárgást, amikor valaki meghallgatja, hogy mennyit olvasok (egyébként azt, hogy ténylegesen mennyit olvasok, nagyon kevesen tudják), és elájulnak, hogy mennyi szabad időd lehet, milyen jó Neked. De azt senki sem kérdezni meg ilyenkor, hogy mennyit tévézel naponta, mennyit jársz bulizni éjszaka, mit csinálsz a buszon reggelente... Kérem szépen... szervezés kérdése. El tudom képzelni, hogy lesznek időszakok az életemben, amikor fele ennyi időm fog rá jutni, volt is már ilyen, de valamennyi kevéske azért mindig csurrant-cseppent. Volt olyan egyetemi félévem, amikor egész félévben csak A boldog embert olvastam (Móricz Zsigmondtól): minden reggel befelé menet az egyetemre azt olvastam a buszon, amikor nem vizsgázni mentem. Más szabad időm tényleg nem volt, mert éjjel sokáig tanultam, utána pedig álmatlanul forgolódtam idegességemben. Így pont fél év kellett neki.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

2011-08-02T13:36:00.000+02:00

"Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam."

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Elolvastam: 2011. július 31.

Nagyon híres regény, rengeteg változatban feldolgozták. Millió fajta színpadi mű és musical alaptörténetéül szolgált, de a leghíresebb mégis az 1940-ben bemutatott, kifejezetten hátborzongatóra sikerült Hitchcock-film (főszerepben: Laurence Olivier és Joan Fonatine).

Olvasás után hányan jártak álmukban Manderley-ben?

A kísérteties hatást keltő, ódon kastélyban, a rododendronok és azaleák között, ahol a szél se rebben és az ablakokat hatalmas vörös bársonyfüggönyök szegélyezik. A hold sejtelmes fényével öltözteti fel a régi, sokat látott épületet...

A fiatal, szegény (és szerencsétlen...) noname főszereplőnk, akinek saját személyisége annyira jelentéktelen, hogy a könyv végére érve sem ismerjük meg a nevét, fizetett társalkodónőként Monte Carlo-ban üdül, és megismerkedik az özvegy Mr. de Winter-rel. Persze azonnal belezuhan a jóképű pasasba, aki nem sokat teketóriázik és a nagy korkülönbség (42 vs. 19) ellenére feleségül veszi a bárgyú fiatal lányt, és egy rövidebb nászút után magával cipeli Manderley-be. Az ifjú Mrs. de Winter hirtelen jött boldogsága ezennel hirtelen távozik is, hiszen a régi, pompázatos kastélyban minden az előző feleség, Rebecca nevét suttogja - ami nem is meglepő, hiszen az öltözőszéke még ki sem hűlt a popsija után: mindössze 10 hónap telt el a tragikus halála óta. A szolgálók is kifejezetten Rebecca-pártinak tűnnek, főleg a múmia-fejű aszott öregasszony, Mrs. Danvers, aki gyászában azzal szórakoztatja magát, hogy főhősnőnket riogatja úton-útfélen, illetve keresztbe tesz neki, ahol tud. Lassan kezd úgy tűnni, hogy sem Manderley, sem a szolgálók és rokonok nem tudják nélkülözni az attraktív és csodálatos Rebeccát, ami még nem is lenne baj, ha nem válna Mr. de Winter feje időről időre búskomorrá. Hősnőnk szenvedése a tiszteletére adott estélyen teljesedik ki, mikor is Mrs. Danvers élete legnagyszerűbb "tréfáját" eszeli ki (már amennyire tréfának lehet nevezni az ilyenfajta kegyetlenkedést). Rebecca halála persze nem titok senki előtt: éjszaka vitorláshajójával felborult a nagy szélben és a kabinba zárva vízbe fúlt. Nade mi van, ha mégsem? Kinek lehet még köze ehhez az esethez? Kinek állhatott útjában a világ legcsodálatosabb fiatalasszonya?...

Lassú léptekkel haladunk előre a történetben, a sztori utolsó egyharmada tipikus krimivé válik szerintem. Addig inkább misztikus, kísértetes, rémüldözős és lélegzet-visszatartós.

Az írónő hangulatkeltése fantasztikus, a leírások nagyon tetszettek. Teljes valónkkal be tudunk lépni a Manderley-i kastélyba. Bírtam a szereplőket is, még Mrs. de Winter ostobasága és naivitása felett is szemet lehetett hunyni.

Pont amikor már kezdene ellaposodni a történet, az írónő a fejünkhöz vág egy-egy megdöbbentő fordulatot és máris tágra nyílik a csipánk. Nincs elszundikálás. Egy percre sem.

Negatívum volt számomra, hogy picit lassan indult be a sztori, de nyugodt körülmények között olvasva (szigorúan 80-as szívfrekvencia alatt!) a leírásokba is bele lehet veszni, a kastélyhoz vezető sötét ösvény mellett megérinthetjük ujjaink hegyével a lágy szellő fuvallatára finoman mozduló rododendronok leveleit...

A kötet rengeteg kiadást megélt már, nekem a fenti, romantikus (nyálas) regénynek imponáló borítóval van meg, tuti, hogy soha nem tettem volna magamévá, ha csak a borítót látom.

10/10

Életem könyve

2011-08-01T18:57:00.001+02:00

Kedvenc műfajok
„Az vagy, amit olvasol”, azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján?
Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Milyen könyvet írna legszívesebben?

Azt mondják, olyan ingerekre vadászunk, amilyen kevés ér az életünkben. Szerintetek ez igaz lehet? Tehát akinek kevés szerelem jutott, az romantikus regényeket olvas, akinek pedig nyugodt mederben folyik az élete, a borzalmakra, tragédiákra, netalántán a thrillerre és a horrorra vadászik.

Nem tudom a választ.

De az biztos, hogy én nagyrészt szépirodalmat olvasok, azért néhány szórakoztató irodalom kategóriába ágyazott könyv belekerül a gépezetbe...

Hogy miért? Mert ez tetszik. Semmilyen elméletem nincsen ezzel kapcsolatban. Szeretem az olyan könyveket, amelyek emberi sorsokat mutatnak be, szeretem az életrajzokat. Valamiért vonzanak a világháború idején játszódó kötetek, de az amerikai telepes-korszak és a polgárháború is ilyen. Az a legjobb, ha kiléphetek ebből a mai világból, kiléphetek a napból (hétfőből, keddből, szerdából, stb.), felvehetem a kosztümöt (mert a "kosztümös" regényeket is imádom!) és beléphetek egy letűnt kor színfalai közé. Bírom a kisasszonyos könyveket. Szeretem a történelmi regényeket is. Ebből a szempontból a magyar könyveket is kedvelem, egyébként kortárs magyar irodalmat elvétve olvasok. Minden könyvet szeretek, ami számomra ad valamit...

És milyen könyvet írnék, ha egyszer az jutna eszembe? Nem tudom, hogy nekifognék-e valaha, de ha megtenném, akkor szerintem valamilyen körülöttem élő személyről írnék vagy olyanról, akit személyesen is megismertem valamilyen formában. Annyi őrültség történik a világban és olyan fura arcokkal találkozok, hogy bőven alapot szolgáltatna egy/több(!) regénynek. Lehetne belőle szépirodalom, fantasy, de olyan is maradna, amit csak a sci-fi kategóriába tudnék beszorítani.

És persze még egy valami van, amiről könyvet írnék: egy életrajzot, aminek az alapja a nagypapám élete utolsó éveiben számomra memoár lenne. Lehet, hogy ezt egyszer megteszem...

Továbbgondolnám ezt a kérdést: Ki írna önéletrajzot? Szerintem sokunkban megvan az az igény, hogy nyomot hagyjunk a világban. Aki blogot ír, az jobb, ha erre a kérdésre nem is válaszol (legalábbis nemmel nem). Én már 10 éves korom körül gondoltam arra naplóírás közben, hogy ezt a lenyomatot a gyerekkoromról, a világról 1990-es években pont az unokáim, dédunokáim fogják újra tanulmányozni... A hajlam bennem van :)

Ez már az V. hét volt!!

A harag és a szomorúság

2011-07-29T20:49:00.001+02:00

Hol volt, hol nem volt…

Abban az elvarázsolt birodalomban, ahová ember sohasem juthat el, vagy talán örök időktől fogva úgy haladnak át rajta az emberek, hogy észre sem veszik…

Abban az elvarázsolt birodalomban, ahol a megfoghatatlan dolgok valósággá válnak…

Volt egyszer…

Egy csodálatos kis tó.

Kristálytiszta vizű tavacska volt, a szivárvány minden színében pompázó halak úszkáltak benne, s a felszínén a napnak minden szakában a zöld valamennyi árnyalata tükröződött vissza…

Egy szép napon együtt indult fürödni ehhez a bűvös, áttetsző vizű tóhoz a harag és a szomorúság. Mindketten levetették a ruhájukat, és meztelenül mentek be a vízbe.

A harag nagy sebbel-lobbal (hiszen a harag mindig siet), gyorsan megfürdött, és még annál is gyorsabban igyekezett kifelé a vízből…

Mivel azonban a harag vak, vagy legalábbis nem látja tisztán a valóságot, s minthogy akkor épp meztelen volt, és sietett, a parton gyorsan magára kapta az első ruhát, amely útjába akadt…

Történt azonban, hogy az a ruha nem az övé volt, hanem a szomorúságé…

Így aztán a harag szomorúságnak öltözve távozott.

A szomorúság szokásához híven szép nyugodtan, ráérősen, háborítatlanul múlatta az időt azon a kies helyen, s amikor befejezte a fürdőzést, minden sietség nélkül (jobban mondva az idő múlásáról tudomást sem véve), lassan, komótosan kisétált a vízből.

A parton észrevette, hogy nincsen ott a ruhája.

Amint azt mindnyájan nagyon jól tudjuk, ha van valami, amit a szomorúság végképp nem szeret, akkor az a meztelenség; úgyhogy fölvette szépen az egyetlen ruhát, amelyet a tóparton talált: a harag ruháját.

Azt tartják, hogy attól fogva, ha az embernek útjába akad a harag, akkor vak, kegyetlen, rettenetes és tajtékzó, ám ha hagyunk rá időt magunknak, hogy jobban szemügyre vegyük, akkor rádöbbenünk, hogy ez a harag, amelyet látunk, álarc csupán, és a harag álarca mögött valójában… a szomorúság rejtőzik.

[Idézet Jorge Bucay: Elgondolkodtató történetek c. kötetéből]

Drágaságaim

2011-07-28T10:58:00.001+02:00

... melyek egyáltalán nem voltak drágák :) Lehetetlen ellenállni az ilyen nagy akcióknak, ami most az Alexandrában is zajlik... Potom pénzekért lehet hozzájutni a jobbnál jobb olvasmányokhoz. Nekem ezeket sikerült megrendelnem ebben a hónapban:

Sajnos az akció szeptember valameddig tart, de próbálom magam visszatartani. Végül is, kell valami olvasnivaló mind a 9 életemre :) Vajon hanyadiknál tartunk? Ha sok könyvet rendelek,akkor a férjem biztos megszabadít egytől :)

Előttem az élet

2011-07-26T12:45:00.002+02:00

"Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a beton hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. Ismerek egy csomó kiskrapekot az én esetemmel, akik mindenféle szamárságot beszerválnak maguknak, de én nem fogom az élet seggét nyalni, hogy boldog legyek. Nem fogom megjátszani magam az élet kedvéért, szarok rá, sose láttuk egymást. Ha majd törvény szerinti nagykorú leszek, lehet, hogy terroristának állok, repülőeltérítéssel meg túsz-szedéssel, mint a tévében, hogy követeljek valamit, még nem tudom, mit, de biztos, hogy nem nyalóka lesz."

Émile Ajar: Előttem az élet

Elolvastam: 2011. július 25.

Az Émile Ajar tulajdonképpen írói álnév. Méghozzá a Romain Gary álnevű író álneve. Akinek eredeti neve talán Roman Kacew lehetett új korában.

Olyan sokat hallottam már erről a könyvről, de soha semmi konktrétumot. Ez keltette fel az érdeklődésemet igazán.

A szöveg tele van obszcén szavakkal, amelyek engem nagyon szoktak zavarni, de most itt elnéztem felettük, belepasszoltak a sztori légkörébe. A helyszín a '60-as, '70-es évek külvárosi, bevándorló négerekkel, arabokkal, lecsúszott zsidókkal zsúfolt Párizs utcái. Történetünk főszereplője Momo (Mohamed), aki pechjére "kurvagyerek" - amint pár oldallal később megtudtam az nem azt jelenti, amire számítottam (abban az esetben le is tettem volna a könyvet), hanem anya egy "skricinél" dolgozó prosti. Mivel az ilyen nők gyermekeiket ne tudják ellátni, a szakmából kiöregedett vénlánynál helyezik el őket havi apanázsért, mint esetünkben a zsidó Rosa mama. A lényeg az, hogy egyetlen kötődésük a világhoz ez az asszony. Aki megöregszik és megbetegszik...

"Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Momo közben elmondja a véleményét a nagy büdös életről, a valóságról és a világról. Igaz minden szava, úgy ahogy az le van írva. Nem is tudok mást hozzáfűzni.

Engem nyomasztott ez a könyv, de mindenképpen páratlan.

Aki nem bírja magát viszafogni, máris olvashatja a MEK-en.


Romain Gary is és más is

9/10

A legnehezebb hét

2011-07-25T12:57:00.001+02:00

Az Olvasás 7 hete - 4. hét

Védőbeszéd a szépirodalom mellett
Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett
Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?
A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

Gyorsan végigfutottam a 4. heti kérdéseken és arra ébredtem, hogy egyik sem az én témám! Mind a szépirodalom, mind a szórakoztatóirodalom rendelkezik valódi gyöngyszemekkel, én személy szerint több szépirodalmat olvasok. De előfordulhat, hogy megöregszem (titkon remélem!) és akkor fordul a kocka: több szórakozásra vágyom és leveszem a rózsaszín borítós Sophie Kinsella-könyveket is a polcról. Ki tudja?

A kedvenc írómmal/írónőmmel nem tudnék interjút készíteni, mert nincsen sajnos egy kiválasztott. Egyébként biztos nem az interjút választanám, sokkal inkább egy személyes beszélgetésre neveznék be: Polcz Alaine-nel, Szabó Magdával. De lehet, hogy marha nagy zavarban lennék egy igazi beszélgetéshez. Érdekelne még sok más író világszemlélete is, nem nagyon szoktam ezzel fantáziálni. Számomra sokkal érdekesebb lenne egy-egy könyv szereplőivel beszélgetni! Hiszen ők sokkal közelebb kerülnek hozzánk, belépünk a világukba, átérezzük a fájdalmukat, örömüket...

Több, mint 2 éve vagyok a moly.hu tagja. Jónéhány barátot köszönhetek az oldalnak és annál is több klassz olvasmányt. Számomra a moly egy közösség, amiben jól érzem magam, mert sok hozzám hasonló emberrel találkozhatok. És persze látótér-szélesítés: annyi könyvre hívták már fel a figyelmemet, hogy nem is tudnám mindent elsorolni!

Egyetlen csapda van, amibe szerintem sokan belesétálnak: a kényszer-olvasás. Mindenféle listákat állítunk össze, eseményeken veszünk részt, a teljesítményre törekszünk, aztán sokan panaszkodnak, hogy mennyi a tennivaló. Az olvasás akkor jó, ha szórakoztat, kikapcsol, nem feladat és nem is kötelesség. Abból éppen elég van az életben. Mégis miért veszünk a nyakunkba terveket és teljesítendőket? Azért, mert ettől a közösség részének érezzük magunkat, valahová tartozónak. Ami e nélkül is megvan, de a bárányszellem... (hogy ne bántsak meg senkit, legfőképpen magamat sem, aki szintén egy vagyok a sok bégető közül).

Őrült világ

2011-07-24T11:12:00.001+02:00

"– Mégis, miből élsz?

– Hirtelen felindulásból…

– Kérni… Szoktál?

– Hogy koldulni? Mondd csak ki szó szerint, hát nincs ezen mit szégyellni! Igen, szoktam. Mikor nagyon dadog már a kezem a fáradtságtól, a hidegtől, akkor odamegyek és… De soha nem ingyen kérem! Írok öt-hat verset naponta, azt el-adom egy kocsmában. Ránézek az ember ábrázatára, látom, hogy értelmesnek néz ki, és sutty… rákérdezek: Öregem, szívességből nem vennél egy-két verset tőlem? Így élek, sajnos… No így. Aztán van a félelem. Mikor kezdek kijózanodni. Mint például éjjel, mikor jött a fagy. Akkor van, hogy rettegek. De egyre ritkábban. Ugyanis én igaz embernek tartom magam. Énnekem tulajdonképpen emberi ellenfelem, ha úgy vesszük, nincsen. Egyedül az Istentől félek."

Dobray Sarolta: Őrült világ

Elolvastam: 2011. július 23.

Dobray Sarolta cikkeit már olvastam a Nők Lapjában. Azok a riportok, amelyek megjelentek az első könyvében, többnyire már benne voltak az újságban is, de mivel sajnos nem vagyok rendszeres olvasó, így csak a díva-tanodás riportsorozatra emlékszem. Már akkor is hüledeztem, hogy ilyen tényleg létezik??

Érdekes könyv, olvastatja magát. Rengeteg különböző témát boncolgat: előkerülnek megint a luxusprostik (most az olaszosok), a felső tízezer víájpí tagjai. Aztán hatalmasat ugrunk a társadalmi rétegekben - egészen a legaljára: Saci beépül a pesti hajléktalanok és koldusok közé egy riport erejéig, majd a lakásotthonok apró kötődés, szeretet és valódi otthon nélküli gyermeki közé is nyerünk bepillantást. Beköltözik egy drogelvonóra hétvégére az egyik rehab-alapítvány intézetébe is. Érdekes riportot közöl a nyílt örökbefogadásról. Elsétálunk az árvíz-sújtotta falvakba is. Majd beülünk egy cuki telefon-szexistennő mellé munka közben. Kevés választ közöl, annál többet kérdez. Egyik sztori hihetetlenebb, mint a másik. Sokan megkérdőjelezik a valóságtartalmukat. Én hiszek neki. Tudom, hogy a világ nem csak őrült, hanem egész egyszerűen éppen a feje tetején áll. És azt is tudom, hogy a világ dolgaira egyszerűen nincsenek válaszok.

Itt egy emberi lélek piheni ki a napi fáradalmakat...


És itt egy másik ember hajtja álomra a fejét. Mindkettő ember.

A legjobban Vanessa döbbentett meg, olyan nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen létezik és nem csak egy olcsó vígjáték bugyuta szereplőjéről mintázta. A másik pedig a Laci és Era kapcsolata volt. Olyan férfi, elnézést... görény, mint Laci, nyilván létezik, de akkora p****, mint Era? A leginkább az háborított fel az egészben, hogy a saját kárán lehet valaki mulya, bárgyú, együgyü és barom, de a gyereke életét miért teszi tönkre? Biztos vagyok benne, hogy kellene egy alkalmassági vizsga, mielőtt valakiből szülő válik. Nem vezethetünk autót jogosítvány nélkül, de felelősséget vállalhatunk egy (/több?!) emberi életért mindenfajta előfeltétel nélkül??

[Indulataimat kiadtam. Köszönöm. Jobb kint, mint bent.]

Dobray Sarolta nagyon izgalmas munkával rendelkezik, igazán irigylem érte. Persze vannak saját ötletei, amelyek még érdekesebbé teszik, szerencséjére a lapnál ezeket támogatják.

Mindenkinek ajánlom elolvasni egy kis felháborodásért, szem-elkerekedésért, szív-elszorulásért. Nekem nagyon tetszett.


Anyukaként a legszebb

10/10

A világ kifordult magából

2011-07-22T11:03:00.002+02:00

"Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. Ebből jutott elég a háborúban - mindenkinek. A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani."

Polcz Alaine: Asszony a fronton

Elolvastam: 2011. július 16.

Óh... Istenem...

Sokáig azt hittem, nem fogok többet írni erről a könyvről. Bármi, ami eszembe jut, az annyira belső vagy annyira indulatos, hogy nem teszem "közkinccsé".

Az első könyvem volt Polcz Alaine-től, majdnem két évet várt arra, hogy elolvassam. De nagyon féltem tőle. És még most is félek.

"Túl sokat beszélek a repülő támadásokról? A repülőzúgásra a gyomrom és a beleim még most is megmozdulnak egy kicsit. Nekem megnyugtató a gondolat, oszlatja a félelmemet, ha tudom, hogy az atombombát nagy magasságban oldják ki, és szép csöndesen száll le. És ha aztán nem szakadna az emberre a tető, a ház, a beton, nem lenne detonáció és hörgés és halálordítás, csak csöndben szétmállanának a tagjaink..., hamuvá válnánk, akkor én nem szólnék semmit."

Ti, akik a háborúról beszéltek, és Ti, akik a háborút várjátok, dolgoztok rajta, hogy létrejöjjön! Akik katonákat küldtök messzi földre, fegyvereket fejlesztetek, mert csak anyagi hasznot nézitek! Csak a pénz, a hatalom, az anyagi javak! Vakok vagytok és ostobák. Nem érdemlitek meg az életet.

Kívánom Nektek, hogy olvassátok el ezt a könyvet. Hogy mekkora állat az ember és kíváncsi vagyok, hányan kérdezitek meg utána: hol volt ekkor Isten.

Az érző embereknek pedig csak annyit tudok mondani: ennek a könyvnek még mindig a hatása alatt vagyok, és lehet, hogy a hatása végleges. Valahol kezdem érteni, hogy építette fel saját magát, miért azzal foglalkozott, amivel (pszichológus lett, majd a tanatológia úttörője - a halál és a gyász kutatásával foglalkozott, és a magyar hospice-mozgalom életre hívója).

A saját nagyszüleink, dédszüleink sorsáról is ír ebben a könyvben. És ezt nem tudom elfelejteni.

"Elkezdtem a kukacgyakorlatokat. Iszonyodtam attól, hogy ha eltemetnek, rágnak a férgek. Ettől irtóztam, nem a haláltól féltem. Milyen furcsa apróságok a halálfélelem összetevői. A féreggyakorlatokat reggel-délben-este tartottam, és arra gondoltam intenzíven, hogy rágnak, és ezt meg kell szokni. Jóval később tudtam meg, hogy a sír mélységében nincsenek férgek. (Vagy mégis vannak?)"

Sokat gondolkoztam azon, hogy szabályok, irányítás és büntetés nélkül mivé fajul a világ, milyen állatok vesznek körül bennünket. Mert ez ma is így van.

Annyira megrendítő volt számomra, hogy nem találom a szavakat. De azt hiszem, most nem is kell.

Érdekel, hogy ki ő, többet szeretnék megtudni róla.

Polcz Alaine a Wikin.

10**/10

Ez vajon mi?

2011-07-20T21:52:00.000+02:00

Miért van az, hogy mindenkinél olvasom a legjobb és legviccesebb keresőkifejezéseket, amivel a guglizók rátaláltak a blogjukra és nálam semmi, de semmi az égvilágon??? Tudjátok milyen kereséseket kapok?

"ne engedj el" napi 50 alkalom
"színes fátyol" napi 20 alkalom
"Márai" napi 10

És hasonlóak.... Hétről hétre.
Hát min röhögjön így az ember? Engem kímélnek az elmebetegek??? :D
[Ha már a való életben nem teszik...]

Az olvasás 7 hete - 3. hét

2011-07-18T15:00:00.001+02:00

Megint népszerűsítem az olvasást, legalábbis igyekszem. Tulajdonképpen minden olyan percem erről szól, amikor blogot írok. Hátha valakinek pont ettől jön meg a kedve egy könyvhöz. Vagy csak nem találja a megfelelőt. Ez az, ami miatt könyves blogot vezetek. Ez az elsődleges oka. A statisztikákból leszűrtem, hogy van létjogosultsága, több olvasót üdvözölhetek az oldalon, mint valaha is gondoltam volna. Emellett szeretek is írni. Vannak olyan pillanataim, amikor inkább nyűg, nehezebben megy, de van olyan is, amikor "alig tudom elzárni a csapot", még írnék, és még folytatnám, még mindig eszembe jut valami, amit megosztanék. Jól esik befejezni egy bejegyzést, lenyomatot hagyni a nagy világban, még akkor is, ha ez egy borzasztóan pici valami. Nagyon szeretek olvasni, engem valósággal elvarázsolnak a könyvek (na nem mindegyik, de ezt jelzem is...), és néha égek a vágytól, hogy megosszam a bennem pezsgő érzéseket, közvetítsem a hangulatot, hátha másnak is ilyen jó lesz. Oda vagyok a történetekért. Belőlem az igazán jó könyv sohasem tűnik el - nem kell ahhoz blog, hogy emlékezzek a hangulatra, az érzésre, amit keltett, még ha a történetre pontosan nem is fogok. Tisztában vagyok azzal, hogy a könyveket forgató internetezők közül egy meghatározott réteget érdekelhet a blogom, hiszen a ma legdivatosabb könyvekkel egyáltalán nem foglalkozom: nem olvasok ifjúsági irodalmat, szórakoztatót is ritkán, romantikusat alig. Nem azért, mert divatellenes lennék, egyszerűen nem passzol az ízlésemhez, mondhatnám, hogy nem kötnek le, folyton olyan érzésem támad olvasás közben: hogy ezt már láttam valahol, ezt már olvastam máshol.

Azt nem mondom, hogy a visszajelzések miatt vezetek blogot, tudom, hogy ez csalóka, mert én alig-alig szoktam írni másokhoz kommentet, mégis közel 100 blogot olvasok havi gyakorisággal. Ettől függetlenül nagyon jól esik 1-1- visszajelzés.

Ha magamból indulok ki, akkor mindenképpen van hatása a könyves blogoknak. Egyrészt fokozza egyes műfajok divatossá válását - ami nem baj. Mindegy mit, csak kezdjen el egy fiatal könyvet olvasni, majd később megpróbálkozhat a szépirodalommal, de lehet sosem fogja szeretni - a lényeg, hogy olvas. Másrészt aki sokat olvassa bloggerek és bloggerinák véleményét, az egy idő után ráébred arra, hogy kivel passzol össze az ízlése és kivel nem. Mások véleményét figyelembe szoktam venni, hiszen a fülszöveg sokszor egyáltalán nem informatív. Már tudom, kik azok, akiknek az ízlése alapján választani nem lesz félrenyúlás. Néha viszont jól esik valami újat találni: mindenféle ajánlás nélkül, szinte elsőként olvasni könyvet. Mióta az interneten is figyelem a könyveket, a megjelenéseket, kritikákat, sokat színesedett a palettám, egy csomó jó kötetre bukkantam.

Az éppen soron következő olvasmányomat a választék határozza meg, és az aktuális harántimpulzus. Új könyvet úgy szoktam kezdeni, hogy reggel (szinte kivétel nélkül reggel!) magamhoz veszem a kötetet. Akkor és hirtelen döntök. Van olyan persze, amire hetekig készülök, de valamiért mindig arrébb pakolom, egyik reggel aztán úgy döntök: ma ezt olvasom, és kész. Van olyan, hogy este elhatározok valamit, mivel szeretném folytatni, aztán reggel másfajta szél fújja meg a fejemet :) Kivétel ez alól a kölcsönkönyv: azokat mindig gyorsan elolvasom, mert minél hamarabb szeretem visszaszolgáltatni. Inkább abban befolyásolnak mások (bloggerek, molyolók), hogy miket vegyek/szerezzek be.

Filmadaptatiók: Sokat megnéztem már, de egyértelműen csak az Anne Shirley-t tudom előhozni, ami szerintem fantasztikus. Számomra nagyobb élmény volt, mint a könyv, azt szinte csak tiszteletből olvastam el (az első részt). Kicsi korom óta rajongok érte és annyiszor láttam már, hogy szinte szó szerint tudom mondani a szöveget.

Mai konzekvencia:

Olvassunk. Mindegy mennyit, csak sokat!

"Finom", úri kisasszonyokról

2011-07-14T13:21:00.003+02:00

"Emma Woodhouse szemrevaló, okos gazdag teremtés volt,

amellett szerencsés természetű; kis híján huszonegy esztendeje

élt a világban, kényelmes otthonában élvezte a lét örömeit, s

aggodalomra vagy bosszankodásra ezalatt vajmi kevésszer talált okot."

Jane Austen: Emma (1815.)

Elolvastam: 2011. július 12.

Drága Jane Austen! Azt hiszem, sikerült megteremtened életed egy legmeghatározóbb, legmegosztóbb karakterét... Nem is tudom, mit mondjak Emmára. Az egyik pillanatban hideg vízbe nyomtam volna a fejét (szigorúan pár másodperce!), a másikban inkább sajnáltam, hiszen képes mindent elbaltázni. A végére pedig megrengett bennem az a biztos hit, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel. Pedig erre támaszkodom a nehéz helyzetekben.

A regény első 50 oldala valamiért untatott, nehezen helyezkedtem el a hartfield-i nyugalomban a kényelmes kerti székemen, szürcsölgetve az ötórai teámat, vigyázva minden pillacsapásomra, és a szellő irányát is figyelembe véve arréb tolva a székemet, nehogy megcsapja arcomat a fuvallat... De aztán belejöttem és elkezdett rendkívül szórakoztatni ez a kicsinyes, kényeskedő miliő, amit Jane Austen teremtett. Ahol mindenki hetekig-hónapokig vendégeskedik, soha senkinek semmi dolga a társasági életen kívül, minden szemrebbenés és arcpirulás komoly jelentőséggel bír, és különben is, a kitűnő származás és a finom viselkedés, a ragyogó ízlés a legfontosabb.

Itt találkozunk a kotnyeles Emmával, aki mindenki szívébe és fejébe ragyogóan belelát, igyekszik elrendezni legjobb barátnői sorsát és házassági terveit, miközben mindent félreért, összekavarja a szálakat és megbánt mindenkit, akit csak lehet. Unszimpatikus karakter, na. Harriett, a szerény származású, ám annál is szerényebb értelmi képességű barátnő sorsát jócskán megkeseríti - szerencsére ahhoz is butácska, hogy ezért kellőképpen megharagudjon. Végig abban bíztam, hogy felébred téli álmából és önérzetére lel. Mr. Knightley szerintem a szimpatikus (macsó?) típusú férfiszereplő, aki távolról átlátja a hölgyek valódi értékeit, nem alacsonyodik le a pletykálkodás szintjére, és tanácsaival gyakran ellátja Emmát (aki persze jóravaló kisasszony módjára egyet sem fogad meg belőle). Biztos, hogy szórakoztató partner, nem unatkozhat mellette az ember. Az örökké csacsogó Miss Bates egész oldalas, összefüggéstelen monológjai megmosolyogtattak. Jane Fairfax a makulátlan és tökéletes - olyannyira, hogy szinte hátborzongató. Igazi áldozattípus. Nem is, inkább mártír! Mrs. Elton természetesen pofoznivaló, rettenetes nőszemély, bőven elég ilyenből fél is egy társaságban és agyon van csapva a szórakozás. Mr. Elton egy felfuvalkodott hólyag, de legalább megkapja, amit megérdemel. Mr. Frank Churchill pedig... nehezen megfogható egyén. Mindig azt éreztem, hogy vaj van a fején, nem őszinte. Nem vagyok biztos abban, hogy bárkit is boldoggá tud tenni, képes lesz a saját boldogságát időnként háttérbe szorítani a másikért.

Összefoglalva nagyon helyes karakterek népesítik be a vidéki angliai falvakat, mind-mind felkelti valamilyen érzésünket, én nagyon élveztem. Megtelt tőlük a regény élettel.

Ma már egy olyan világban élünk, amikor figyelmünk felkeltésére nagyon erős ingerekre van szükség. Kellemes volt átszellemülni abba a közegbe, ahol még a fűszál rezdülése is jelentőséggel bír, az apró érintés vagy akár a majdnem-érintés is megdobogtatta a szíveket, a társalgásnak komoly szabályai voltak, a hallgatás is tudott nagyon jelentőségteljes lenni. Ezt a hangulatot igazán csak abban a korban élt író tudja ránk szabadítani. Biztos, hogy nagyon nehéz lehetett megfelelni ezeknek az elvárásoknak, melyek közül minddel bírni kellett ahhoz, hogy valaki egy jó társaság tagja lehessen.

Nagyon szívesen olvastam. Sokan mondják, hogy ez Jane Austen egyik leggyengébb regénye, ennek ellenére nekem az elejétől eltekintve nagyon tetszett.

Több filmváltozat is készült belőle: 1996-ban készült a Gwyneth Paltrow-s változat, majd rögtön egy 1997-ben a Kate Beckinsale főszereplésével. Ez után 2009-ben egy sorozatban is feldogozták, számomra ismeretlen szereplőkkel (Emma szerepében a magyar származású, ám felettébb érdekes mosolyú Romola Garai). Ha azt mondom, hogy eddig egyiket sem láttam, az hihető? Legszimpatikusabb az 1997-ben készült film, hiszen ránézésre is tökéletes Emma szerepében Kate Beckinsale. Úgysem fogom tudni megállni, hogy meg ne nézzem mindegyiket...

Korábban A klastrom titkáról írtam.

10/10

Ó, mennyire szeretlek!

2011-07-12T09:41:00.000+02:00

Luis Leante: Ó, mennyire szeretlek!

Elolvastam: 2011. július 10.

A romantikus irodalom nem kifejezetten a szívem csücske, de ezt a könyvet az előzetes beharangozás miatt be mertem vállalni (más, mint a többi, megrendítő vége van, érdekes a történetvezetés). Vágytam a változatosságra, a gyengéd érzelmi szálakra.

Nagyjából megfelelt az előzetes várakozásaimnak, nem egy klasszikus szerelmes sztori. Egy késő tinédzser-kori kapcsolat mindkét félben sorsdöntő nyomot hagy, a fiú légiósnak áll, hogy minél távolabb kerüljön attól a lánytól, akit nem tud elfelejteni és így Afrikába kerül, ahol az algériai harcokban vesz részt. A lány a családjával marad, elfogadja a kiszemelt fiú udvarlását és orvosi egyetemre megy. Mindkettejük élete külön-külön is tragédiák sorozata lesz. Míg egy nap a nő tudomására jut, hogy kamaszkori szerelme nem halt meg a hetvenes években, hanem ma is valamelyik sivatagi településen él Afrikában. Ráeszmél, hogy meg kell keresnie...

A sztori nagy hiányossága számomra az, hogy fogalmam sincs, hogy jut eszébe megkeresni a fiatalkori szerelmét, egy elég rövidnek tűnő kapcsolatot és 20 évet követően, ráadásul a szakítás is elég lapos és átlagos volt. Erre a kérdésre nem találtam választ sehol sem a könyvben. Nem a végeláthatatlan szerelem az oka, nem a gyönyörűséges, páratlan emlékek, nem egy nagy felismerés - fogalmam sincs, micsoda. Ez tök általános tiniszerelem volt, egy elég lapos kapcsolat, volt benne hazugság is bőven és tipikus véget ért - szerintem. Sokunkkal megesik az ilyen. Minden arra utalt, hogy ők is túlléptek rajta. De mégis érett felnőtt fejjel mi visz rá egy negyvenes nőt, hogy tök egyedül elinduljon a zűrzavaros Afrikába, a sivatag közepébe előkeresni azt a fiatal srácot, aki egykor megdobogtatta a szívét?

A körítés (a sivatagi kalandozás, az emberrablás története, a szaharai népek élete és szokásai) kifejezetten tetszett, felvillanyozta az egész történetet. Emiatt nagyon szívesen olvastam. Soha nem láttam még a sivatagot, a végeláthatatlan homokdűnéket. Most viszont szinte éreztem a forró homokszemcséket ropogni a számban a porviharban.

A szerelmi szál viszont nem volt rám hatással. Egyáltalán nem mondható laposnak a végkifejlet, de én sejtettem előre mi is lesz és hogyan. Talán jobban ütött volna, ha ismerem az indítékokat? Nem tudom.

Kategóriájában jó regény, nem egy tipikus, nem volt rossz olvasni, de nem is érzem egy maradandó élménynek. Olyan átlagos.

Luis Leante emellett nem nő, hanem meglepetésemre: egy pasi. Ez csak utólag jutott a tudomásomra.

7/10

Az olvasás 7 hete - 2. hét

2011-07-11T15:12:00.000+02:00

Klassz kérdések merültek fel ezen a héten is. Többségükről sajnos rendelkezem saját véleménnyel, így megint hosszabb bejegyzés születik...

Könyvtár-e avagy könyvvásárlás?

Az utóbbi időben, ha tehetem, egyik sem (hála az e-könyveknek), de egyébként szeretem a magaménak tudni, amit elolvasok. Pedig nem sok könyvet olvastam eddig újra, mégis meghagyom a lehetőséget. Őszintén szólva könyvtárban utoljára az egyetem első évében voltam, akkor szakmait nézegettem. Azelőtt pedig 8. osztály körül volt egy nagyon ciki élményem: kivettem egy nagy könyvtárból 3 könyvet, átlapozgattam, elolvasgattam őket és el is felejtettem. Egy olyan évre rá küldtek egy cuki levelet, amiben az egész nyáron át gyűjtögetett zsebpénzem 90%-át követelték a lejárt határidő miatt. Hatalmas csalódás volt, hiába az én hibámból történt az egész.

Általános suliban nagy divat volt délután átjárni a könyvtárba (napköziben), ami a suli mellett volt közvetlenül. Nagyon szerettem a hangulatát, volt egy egy sarok berendezve egy nagy párnával... Akkoriban sokszor jártam arra, magazinokat olvasgattunk, könyveket nézegettünk. Konkrétan olyanra nem emlékszem, hogy regényt kölcsönöztem volna a klasszikus módon, de lehet, hogy előfordult.

Könyvet viszont az utóbbi 6-7 évben sokat vettem: exponenciálisan növekedő mértékben. Persze szinte csakis antikvár könyveket vagy kihagyhatatlan akcióban újat. Azelőtt anya vett néha-néha új darabokat, főleg a könyvklubot szerettük. De már vagy 15 évre visszagondolva úgy rémlik, hogy csak hüledezünk az új könyvek árain. Ajándékba viszont nagyon szívesen veszek könyvet, mindig nagy izgalommal csomagolom.

Már több, mint 1 hónapja egyébként egyetlen könyvet se vettem. Körülbelül 80 olvasatlan könyv van a polcaimon (de lehet, hogy megvan 100 is), gyönyörűen mutatnak a nappaliban, de most már elég volt a gyűjtögetésből.

És itt elő is kerül a következő, mostanában sokat vitatott téma: e-köny vagy papír alapú? Én nem tudom letenni a voksomat egyértelműen egyik mellett se. Imádom mindkettőt. A könyveket lehet gyűjteni, fogdosni, simogatni, lapozgatni, szagolgatni, látványosan rendezgetni - ki ne lenne beléjük szerelmes?! De mint lelkes kindle-használó, az e-könyveket is nagy becsben tartom. Nagyon kényelmes módja az olvasásnak, elég hozzá egy kezem, amit egy hagyományos könyvnél nem engedhetek meg magamnak. Ez kényelmi szempont, akik órákig rabjai maradnak egy-egy regénynek, tudják, hogy nem mindegy, milyen pózban tesszük ezt. Ráadásul rengeteg könyvem lehet velem egyszerre. Ezt is lehet simogatni, fogdosni. Sose csukódik be váratlanul. Tudja, hol folytassuk a könyvet. Könnyű benne jelölgetni. És persze olcsó.

Az igazság általában az, hogy mostanában egy papír alapú és egy elektronikus könyvet egyszerre olvasok. Alkalomtól, helyzettől és kedvemtől függően veszem elő egyiket vagy másikat.

A könyvsorozatok: soha életemben nem olvastam még könyvsorozatot. De már tervezem. A polcomon ott sorakozik az Anne B. Radge-trilógia és egy szépséges négyes Juliette Benzonitól (Fiora-sorozat). Remélem, egyszer ők is sorra kerülnek. Virtuális polcaimon pedig több sorozatot is kinéztem magamnak, de amit legjobban szeretnék, az Merle-től a Francia história-kötetek.

És végül a könyvek rendszerezgetése, ami előre feltételezi, hogy van olyan sok, amit már rendszerezni kell. A könyvespolcaimon nincs egységes rend, stílus szerint vannak kissé szétválogatva (pl. 2. világháborús, kisasszonyos), de mindegyiknek kialakul egy helye, ahol lakik. Néha hetekig gondolok egy könyvre, hogy el kéne olvasni, fejből tudom a helyét, odanyúlok, néha kiveszem, belelapozok. Aztán visszateszem. Egyszer meg nálam ragad. A molyon jobban elhatalmasodott rajtam a rendezgetési mánia, ott vannak mindenféle polcaim és gyűjteményeim, terveim és céljaim, kívánságaim és vágyaim. Az első polcot terápiás célzattal hoztam létre: azok a könyvek kerültek rá, amiket megvettem, de még nem olvastam. Hátha szembeötlik, milyen sok van. Nem sokat segített eddig :)

Az olvasás 7 hete - 1. hét

2011-07-04T10:46:00.002+02:00

Az első könyvélmény(ek)

Életem első elolvasott könyve Anna Sewell-től a Fekete szépség volt. 2. vagy 3. osztályos koromban kaptuk a Mikulástól az iskolában. Amikor kibontottuk a becsomagolt ajándékokat, körbenézve a teremben láttam, hogy kétféle könyvet ajándékozott a piros ruhás Télapó, az egyik egy sárga alapon színes borítós könyv volt (azóta sincs arról sejtésem, mi lehetett), a másik pedig a Fekete Szépség - ezzel a sivár, egyszínű borítóval. Természetesen nekem sokkal jobban tetszett a másik színes borítós, így az egyik lányt azon nyomban meg is kérdeztem, nincs-e kedve elcserélni. Persze nem volt. És akkor még sejtésem se volt róla, hogy életem első könyvélménye ez a könyv lesz és arról sem, hogy ez mennyire meghatározza a későbbieket: megszerettem olvasni, a Fekete Szépséget kapásból háromszor olvastam el, így ez az első három könyvélményemnek is beillik. Ráadásul felkeltette az érdeklődésemet a lovak iránt is, talán pont ez a könyv indította útjára életem egy meghatározó szakaszát, ami nagyrészt a lovakkal telt (ha fizikailag nem is minden perc, de a fantáziámban mindenképpen!).

Olyan 10 éves koromból egy meghatározó emlék: még ma is érzem a bizsergést a hátamon, ha a helyzetre gondolok. Ezzel a könyvvel bújtam el egy nyáron a magas kukorica között, egy pokrócot vittem magammal és szinte egy szuszra kiolvastam a Ronját. Nagyrészt az is erdőkben, barlangokban játszódik, így a fantáziám révén hasonló izgalmat éltem ár, mint a könyv szereplői. Eszembe jutott közben néhányszor, hogy hátha keresni fognak, de nem tették. Hamarabb lett vége a könyvnek. Nagyon izgi volt!

Ezt is 9-10 éves koromban olvastam az ágyamban téli estéken. Kint hatalmas hó volt, egész nap szánkóztunk. Bele tudtam képzelni magam a szituációba, hiszen téli időszakban játszódó regényről van szó. Ez volt talán az egyetlen olyan könyv az olvasottak közül, amiben cigánygyerek szerepel. Ekkor tanultam meg, mit jelent az a szó, hogy purdé. Még mindig tisztán emlékszem a felfedezésre...

És persze kutyás könyv, ez nagyon fontos!

11 éves koromból származik a konkrét emlék: a kórházi ágyon fekve olvasgatom, a kartörésemet operálták és ezzel a könyvvel feküdtem be a kórházba (Persze lovasbaleset következménye volt... mi más lehetett volna? Esetleg fáramászás :)). Nagy szükség volt a fantáziámra, hiszen a fehér falak közül nem volt egyszerű kiszabadulni és eljutni a folyóik Huck-kal és Tommal. De persze sikerült.

Ezek a könyvek elevenen bevésődtek az emlékeim közé, tökéletesen megfeleltek a kalandvágyó, nyughatatlan gyermeklelkemnek. Más lett volna felnőni nélkülük. Akkor mindössze maradt volna a csendes téli este, a kukoricalevelek és a napsütés, illetve a kórházi falak fertőtlenítőszagú személytelensége.

És persze ki adta az első könyvet a kezembe? Nos, az általános iskolai Mikulás mellett (akinek valódi kilétére akkor nem derült fény) ez a személy az anyukám volt, aki egészen pici koromban felolvasott nekünk és verseket tanultunk együtt. Később válogathattam a könyvespolcáról, mindig ajánlgatta a jobbnál jobb regényeket, amelyeket ő maga már olvasott (Diderot: Az apáca, Bronte: Üvöltő szelek, Segal: Szerelmi történet, Jókai M.: Az aranyember, Merle-könyvek, Szabó Magda: Abigél, stb.). Fiatal korában nagyon sok könyvet forgatott, de sajnos az utóbbi időben már nem okoz neki szórakozást.

Birodalom

2011-07-03T14:41:00.000+02:00

"- Nagy változás ígérkezik. Akkora, hogy az egész világot érinteni fogja. Hirtelen változás lesz, nem fokozatos. Egyetlen pillanat alatt történik... mint a mennydörgés.
- Mikor?
- Ezt is világosan mutatják a jelek... szokatlanul világosan. Összeszámoltam a három villám ágait, és megfigyeltem, hogyan helyezkednek el a villám törzséhez képest, így pontosan ki tudtam számítani a napokat és az órát is, mostantól fogva. Ez az esemény...
- Ne hangosan, te ökör! - förmedt rá Domitianus. - Súgd a fülebe!
Lucius odament a császárhoz. Soha nem került még ilyen közel hozzá. Érezte a leheletét is, ami arról árulkodott, hogy nemrég hagymát evett. Elég közel volt ahhoz, hogy lássa az orrából kilógó fekete szőrszálat és a homlokán lévő bibircsókot is.Elég közel volt ahhoz, hogy megölhesse, ha van fegyvere. Leküzdötte magában a viszolygást, és belesúga a császár fülbe:
- Pontosan tíz nap múlva, a nap ötödik órájában."

Steven Saylor: Birodalom

Elolvastam: 2011. július 3.

Steven Saylor legújabb történelmi könyvét forgattam az utóbbi hetekben, mely a nagy sikerű Róma folytatása. Külalakra nagyon szép, a borító kifejezetten tetszik, már rápillantva arra gondoltam, hogy talán ez a regény csillapítani fogja "ókor-éhségemet". És teljesen igazam lett, hiszen Saylor egyik legjobb könyvét sikerült a kezembe vennem.

A történelem igen nagy időszakát öleli fel a kötet: Krisztus után 14-ben kezdődik, Augustus uralkodásának végén, és Hadrianussal fejeződik be Kr. u. 141-ben. Több, mint 100 év császáraival ismerkedhetünk meg: az egyik őrült, a másik elmebeteg, a harmadik fantasztikus hadvezér és így tovább. Hatalmas időszak ez, rengeteg történelmi anyaggal, ám az író mégsem zúdítja ránk az adatokat csak úgy szárazon, hanem pörgeti, pörgeti az idő kerekét és egy-egy pillanatban megállítja, mikor is betekintést nyerünk az aktuális helyzetbe, ebből pontosan kikövetkeztethető, mi történt az átgurított időszakban. Így nem lesz tömény, sőt szerintem kifejezetten szórakoztató, hiszen a hangsúly mindig az izgalmas hétköznapokon marad. Bőven van benne szexualitás, pontosabban fajtalankodás. Magam is meglepődtem azon, hogy a fiatal fiúk és férfiak mennyivel jobb "anyagnak" számítottak akkor a piacon, mint a nők. Közben persze több generáción keresztül nyomon követhetjük a mindenkori császárhoz igen közel álló Pinarius családot, kiknek tagjai között több jós és művész is akadt - ilyen szempontból ókori családregény. A kedvenc részem mindenképpen a tüanai Apollóniosz feltűnése volt, hiszen szinte éreztem a nép és az uralkodó babonás félelmét a mágiától és a varázslattól. Appolóniosz pedig nagyon ügyesen osztotta a lapokat :)

A másik kedvencem az őrült Neroval foglalkozó rész volt, hiszen hiába tanultunk történelemből olyan hosszú időn keresztül a Római Birodalomról, bennem mindössze a császárok és csaták nevei maradtak meg, de semmi egyéb. Még évszám is alig-alig - szégyellem, de így van. Biztos vagyok benne, hogy ha mesésebben oktattak volna minket, néha a hétköznapok is szóba kerültek volna, talán többet ért volna az egész. Hiszen az iskolai történelemtől rosszul voltam, manapság pedig a történelmi regények a kedvenceim közé tartoznak. Ez nem véletlen... Szóval Nero felgyújtotta Rómát, és ezt most már én is az eszembe véshettem.

Boldogán ajánlanám ezt a könyvet mindazok figyelmébe is, akik hadilábon állnak a történelemmel, hiszen nagyon élvezhető és olvasmányos, az oldalak csak úgy rohannak! Egyébként a 474 oldal ellenére ennél jóval több szórakozást nyújt, hiszen a még olvasható legkisebb betűtípussal nyomták a könyvet, így azonban könnyen szállítható a retikülben :)

A Rómát felvettem a várólista csökkentős listámra, bár tévedésből először a Római vért pakoltam rá, ami Saylor Sub Rosa-sorozatának első része (az ókori Rómában játszódó krimisorozatról van szó), mely sorozatról hallottam már hideget is, meleget is, és nem vagyok benne biztos, hogy nekem tetszene. Így jár az, aki nem nézi meg pontosan, hogy melyik könyv melyik, csak kapkod össze-vissza. Ráadásul össze se tudnék vetni egy krimit egy olyan kötettel, amely Róma megalapításáról és első 1000 évéről szól!!!

De a lényeg, hogy a Birodalom egy nagyon jó könyv. Olvassátok! Egyetlen hibája sem jutott eszembe. Talán csak annyi, hogy vége lett. Hátha lesz folytatása.

Kiadja az Agave Kiadó 2011-ben.

A mű eredeti címe: Empire, 2010

Fordította: Heinisch Mónika

Oldalszám: 474

10/10

Kisvárosi életek

2011-06-29T18:42:00.001+02:00

"Tudja, hogy a magány ölni képes – a legkülönbözőbb módokon okozhatja egy ember halálát. Olive személyes nézete szerint az élet az általa „nagy durranásnak”, illetve „kis durranásnak” nevezett dolgokon múlik. A nagy durranás olyasmi, mint a házasság meg a gyerekek, az olyan intim dolgok, amelyek felszínen tartják az embert, de ezek a nagy durranások veszélyes, láthatatlan áramlatokat is rejtenek. Ezért van szüksége az embernek a kis durranásokra is: például a barátságos eladóra a diszkontáruházban, vagy a pincérnőre a Dunkin' Donutsban, aki tudja, hogy iszod a kávét. Nehéz ügy ez, az az igazság."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Elolvastam: 2011. június 28.

Nem szívesen írok erről a könyvről, mert valamilyen szinten csalódást okozott. Nagyon vártam rá, és valami kifejezetten jót és elgondolkodtatót képzeltem el magamnak.
Nem mondom, hogy rossz könyv, de engem annyira nyomasztott, hogy mégsem maradt meg jó emlékként.
Novella-fűzérként is értékelhető, a fejezetek önmagukban is megállják a helyüket, de szerintem sokkal jobb egységes regényként kezelni.
A középpontban Olive Kitterigde, pontosabban Olive és Henry Kitteridge áll, van olyan novella, ahol éppen csak feltűnnek, mint mellékszereplők, de olyan is akad, ami az ő életükre van kihegyezve. Olive egy nagydarab, furcsa nőszemély, kifejezett kisebbségi komplexussal és hangulatingadozással. Henry, a patikus, mindig vidám, kedves, ám belül boldogtalan. Egyetlen fiuk, Christopher, nem örvendhet kiegyensúlyozott gyermekkornak, így megnősül és meg is pattan az ország másik végébe.Rajtuk kívül megismerhetjük még a Main állambeli Crosby jó néhány lakójának tragikus vagy szomorú sorsát. Például az anorexiás Bonnie-t ,a fiatal özvegy Daisy-t, a reménytelen, szorongó zongoristanőt, Angie-t és még sok más egyéniséget a kisvárosból, akikben a lakcímükön kívül egy dolog a közös: a krónikus boldogtalanság. Többnyire magukkal cipelik a szüleik és gyermekkoruk súlyos keresztjét.
A könyv borítója szerintem fantasztikusan szép. Finomsága jól előrevetíti a novellák részletgazdag, kidolgozott voltát. De árad belőlük a boldogtalanság, a szomorúság, a reménytelenség és a magány. Bevallom őszintén, hogy azért nem volt olyan nagyon jó olvasni, mert rátelepedik az emberre. Nem az a fajta, amin még napokig gondolkodsz és rágod magad, hanem inkább az, ami csendesen belepi a hétköznapjaidat és egyfajta halk szomorúságot hoz magával. Ezért nagyon vártam, hogy vége legyen.
Nem hiszek abban, hogy az öregedésnek ilyennek kell lennie, az emberi kapcsolatok mind ennyire reménytelenek és tragikusak, az élet mindenki számára végeredményben kudarc. Véleményem szerint ezek nem egészséges emberek, egy rakat feldolgozni való nyomja a hátukat, melynek súlya rátelepszik egész lényükre.
A könyv hangulatteremtése bámulatos. Még szerencse, hogy fényes és napvilágos napokon olvastam, nem is merek belegondolni, mi lett volna egy hideg, esős novemberi estén...
Sajnáltam a szereplőket, és mindegyik gyógyulni küldeném, az biztos. Nem tudtam magamnak kedvenc karaktert választani, bár Henry kedvessége állt hozzám legközelebb. Hiszen szenvedtek mindketten: Henry is, Olive is, egyikük mégis megőrizte magában az emberiességet és empátiát.

Összességében nagyon jól megírt, de nagyon nyomasztó könyv. Erős lelkületűeknek szerintem nem okozhat gondot.

"Néha, ahogy most is, Olive ráérzett, hogy milyen kétségbeesetten, milyen keményen dolgozik a világon mindenki azért, amire szüksége van. Márpedig a többségnek biztonságérzetre van szüksége a rettegés tengerében, amivé az élet egyre inkább válik."

8/10

Olvassunk!

2011-06-24T08:30:00.002+02:00

Andiamo fejében született meg az ötlet, hogy olasz mintára nálunk is elférne egy nagyszabású rendezvény, mely az olvasást népszerűsíti. Jó néhány hete szervezkedik már ennek az érdekében, nagyon sokan érdeklődnek az esemény iránt, mely, mint lehet sejteni, első alkalommal kerül megrendezésre Magyarországon. Egyelőre internetes körökben lehet részt venni benne, de szerintem az érdeklődés mértékétől függően az elkövetkező években akár más formában bővíthetnénk a repetoárt (pl. rendezvények).

Az idei játékról: 7 hétig fog tartani (július 4-augusztus 21.) és bárki részt vehet benne, akinek kedve tartja. Tehát nem csak könyves blogok tulajdonosai. Ha van bármilyen blogod, facebook-oldalad, iwiw-ed, akkor már jelentkezhetsz is.

Az olvasás népszerűsítése érdekében minden héten, tehát 7 héten át egy-egy bejegyzést kell írnod témáról, ami az adott heti témák közül a legjobban érdekel.

Ezek közül lehet választani:

I. hét (júl. 4-10.)

Az első könyvélmény(ek)
Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni?
Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette
Könyvadoptáció: vegyünk védelmünkbe egy kevésbé olvasott könyvet!

II. hét (júl. 11-17.)

Könyvtár vagy könyvvásárlás?
E-book vagy könyv?
Sorozatok: olvas-e, gyűjt-e sorozatokat?
Milyen rendszer alapján rendezi a könyveit? (ábécérend, műfaj, sorozat, szín, szerző szerint, stb.)

III. hét (júl. 18 - júl. 24.)

Mi alapján értékel egy könyvet?
Mi alapján választja ki a következő olvasmányát?
Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció
Miért vezet/olvas Ön könyves blogot? Van-e hatása egy-egy könyves blognak az olvasásra? (pl.: a következő olvasmányát egy blogbejegyzés hatására választotta ki) Van-e/Vannak-e kedvenc blogjai/bloggerei?

IV. hét (júl. 25 - 31.)

Védőbeszéd a szépirodalom mellett
Védőbeszéd a szórakoztató irodalom mellett
Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?
A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

V. hét (aug. 1 - 7.)

Kedvenc műfajok
"Az vagy, amit olvasol", azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján?
Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Milyen könyvet írna legszívesebben?

VI. hét (aug. 8 - 14.)

Klasszikusok kontra kortárs irodalom
Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?
Regények kontra novellák: Ön melyiket preferálja? Miért? Olvas-e novellákat?
Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

VII. hét (aug. 15 - 21.)

Olvasási szokások változása
Évszakok és könyvek, avagy milyen könyvet olvas tavasszal, nyáron, ősszel, télen?
Olvasási szokások: hol, mikor olvas szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Ugye milyen érdekes témák? Hirtelen nem is tudom, melyiket választanám. Szerencsére többet is lehet.

És miért éri meg Neked ez a fáradtság? Egyrészt hátha a Te hatásodra fog valaki levenni a polcról egy könyvet, ami eddig tévézés közben eszébe sem jutott, másrészt részt vehetsz egy nagyszabású rendezvényen, harmadrészt pedig minden héten könyvnyeremény kerül kisorsolásra. Nagyon jó könyvek, néhányat már olvastam közülük, és a többi is nagyon érdekel. Íme a választék: http://moly.hu/polcok/nyeremenykonyvek-az-olvasas-7-hetere.

Az eseményről minden információt megtalálsz itt:

http://konyvelmeny-beszamolo.blogspot.com/2011/06/menetrend.html

Én mindig is azt mondtam és fogom mondani: olvassunk minél többet, fejlesszük a képzelőerőnket, a tévé helyett a minőséget válasszuk, azt amitől többek leszünk.

Régebben írtam a keresztszemes blogomon az olvasásról, ami egész életemben érvényes volt. Akkor is, amikor 11 éves koromban a kertünk hátuljában a magas kukorica rejtekében olvastam a Ronja, a rabló lányát vagy amikor 8 éves koromban Fekete szépségért izgultam egyszer, kétszer, háromszor... Az érzés és az élmény semmit sem változott.

Köszönöm, hogy részt veszel Te is az eseményen!

A negyedik kéz

2011-06-19T21:18:00.000+02:00

– Az első kezet, amely a kezembe kerül, maga fogja megkapni – jelentette be dr. Zajac. – Persze ha tényleg akarja.

– Miért ne akarnám? Úgy értem: ha egészséges…

– Persze, hogy egészséges lesz! – felelte Zajac. –Adok én beteg kezet?

– Mikor? – kérdezte Patrick.

– A tökéletes kéz megtalálását nem lehet siettetni – tudatta Zajac.

– Szerintem női kéznek vagy egy öregember kezének nem annyira örülnék – mondta ki Patrick hangosan a gondolatait.

– Jobb kezet találok én annál – jelentette ki dr. Zajac.

– Bal kézről van szó – emlékeztette Wallingford.

– Persze, persze. Jobb donort akartam mondani.

– Oké, de aztán ne legyenek ám titkos megkötések – mondta Patrick.

– Megkötések? – kérdezte Zajac tanácstalanul. Mi a fenét akart ezzel mondani a riporter? Miért kellene egy átültetett kezet megkötni?

John Irving: A negyedik kéz

Elolvastam: 2011. június 18.

A negyedik kéz egy nagyon abszurd történet. Olyan fajta, amit szívesen elolvasok egyszer, mert tuti, hogy nem fogom kitalálni, hova fajul ez az egész, de az biztos, hogy jó ideig nem fogok azon gondolkodni, melyik könyvével folytassam. (Ami azért is érdekes, mert már régen kinéztem Az árvák hercegét.) Szóval tömény és megterhelő.
Véleményem szerint a szereplők egytől egyik bolondok. Főszereplőnk az a sztár tévés tudósító, akinek a negyedik kezéről szól ez az egész, az oroszlános pasi, akinek egyik tudósítása alkalmával egy cirkuszi oroszlán leharapta az egyik kezét. Patrick ráadásul olyan ellenállhatatlanul jóképű, hogy a nők sorban állnak érte, ráadásul vannak, akik a génjeit is szívesen továbbörökítenék. Néhány év elteltével a híres kézsebész, dr. Zajac megkeresi azzal az ötlettel, hogy a világ első kézátültetését rajta szeretné elvégezni. Ráadásul jelentkezik egy asszony, bizonyos Mrs. McClausen, aki szívesen odaadná a férje kezét, bár őrülten odavan a férjéért, Ottoért, akivel évek óta a kis utód összehozásán fáradoznak. Dr. Zajac is különc figura, elvált és egy kórosan kakievő kutyával él együtt, ráadásul a kakihajigálás a hobbija. Nagyjából ez az indító felállás, egy tragédia folyamányaként megtörténik a kézátültetés, az özvegy Mrs. McClausennek azonban van egy fontos kitétele: szeretné tartani a kapcsolatot a kézzel (ami egyébként érdekes etikai kérdéseket vet fel). Így kezdődik az oroszlános pasi és Mrs. McClausen különleges "szerelmi" története. Persze a zérókezű pasiért harcoló hölgyek alaposan megbonyolítják a végkifejletet, különleges hiányossága következtében a karrierje is felfelé ívelő pályán halad, Patrick Wallingford idő közben komoly személyiségváltozáson megy át (?), de legalábbis a szívében immáron csak egyetlen nő foglalja el a fő helyet. Végig olyan érzésem volt, hogy nem ebben a világban él, észre sem veszi sokszor, hogy mi mozgatja a szálakat - néha pedig mintegy haránt impulzusként kifejezetten jó megfigyelőként működik.

A történet még így utólag végiggondolva is meglehetősen zavaros, és nonszensz. Sok a szokatlan és furcsa fordulat, meglepő gondolat és reakció. Ami nagyon tetszett: az író egyáltalán nem rejti véka alá a mai médiáról alkotott véleményét, különösen a hírműsorokkal és a katasztrófa-jelentésekkel kapcsolatban.
A másik, ami nagyon tetszett, az a borító. Szerintem nagyon szép ez a kép, viszont utólag teljesen másfajta romantikát látok bele, mint olvasás előtt.
Kedvenc szereplőt nem találtam magamnak, mert meggyőződésem, hogy egytől egyik elmebetegek, de még a kutya is - komolyan. Olyan dolgokat csinálnak, amelyeket egyáltalán nem várnánk, olyan reakcióik vannak, amire nem is számítunk. Az biztos, hogy a sztori előre nem kiszámítható, tele van meglepetésekkel.

Összességében érdemes volt elolvasni, de mert érdekes és újszerű a történet (nem olvastam még a Garp szerint a világ c. kötetet - azt hallottam, ahhoz viszont stílusában nagyon hasonlít). Viszont voltak olyan pillanataim, amikor nagyon megterhelő volt olvasni, olyan is előfordult, hogy eljátszottam a gondolattal: most abbahagyom itt, aztán valamikor folytatom (általában a távoli soha időszakában). A kíváncsiság azonban nagy úr, segítségével hamar átlendültem ezen.
A pontozással viszont bajban vagyok. Az újdonság-élmény miatt 9 pontot adnék, a legrosszabb pillanataimban egy 7-est írtam fel magamnak a noteszomba. Nem tudok dönteni, mert mindkettőt megérdemli.

7-9/10

A gumiember

2011-06-13T12:00:00.000+02:00

"Egyszer azt mondtam egy lánynak, hogy gumiember szeretnék lenni. Fiatalkoromban láttam egy fazont a tévében, akinek a teste meggörbült, kicsavarodott meg összegyűrődött egy hátizsák méretű légmentes dobozban. Két órát töltött benne, mintha egyáltalán nem lélegzett volna. Amikor kinyitották a dobozt, lassan kimászott, mint valami furcsa féregnyúlványszerű dolog, tökéletesen sértetlen csontozattal, normál légzéssel. Nem tudom megmagyarázni, de ez sokkal közelebb áll ahhoz, amit csinálok, mint bármi más."

Craig Clevenger: A gumiember

Elolvastam: 2011. június 12.
Craig Clevenger első könyve. Nem is tudom milyen kategóriába sorolhatnám A gumiembert, talán inkább szórakoztató irodalom. Engem nagyon jól szórakoztatott, az biztos.

A gumiembernek igen sok neve van, számtalan élettörténete, születési anyakönyvi kivonata, lenyomozhatatlan a múltja. Nevezzük most Johnnynak. Miért van minderre szüksége? Fiatalkora óta elviselhetetlen erősségű fejfájás kínozza, ami körülbelül félévente tör rá, négy napig tart és egyetlen orvos sem hisz benne. Éppen ezért nem is jut hozzá (legális úton) a megfelelő gyógyszerekhez, amik a kínjait csökkentenék...
Johnnyval egy túladagolást követően találkozunk, amint egy nagy tudású pszichiáter a sürgősségi osztály megbízásából igyekszik kideríteni, hogy vajon véletlen túladagolásról van-e szó, ahogy Johnny állítja avagy valóban fennáll az öngyilkosság veszélye. Végigfutnak a tesztkérdéseken, érintenek minden kényes pontot, ami az ember életében előfordulhat. Johnny minden labdát gyönyörűen visszapasszol, a hibázás lehetősége nem fér bele a képbe. Közben megismerkedünk Johnny igazi életével, igazi múltjával és igazi ügyeivel - csak úgy fél füllel.
Börtönviselt apa deviáns gyermeke ő, aki egyszer életében talán szeretett is. Mindenesetre van két különlegessége: az egyik a kezén található, és az emberek meghökkennek rajta, a másik a fejében - ezt észre sem veszik. Johnny számára a világon minden a matematika nyelvére fordítható, a számok között tökéletesen eligazodik. A túlélés érdekében hamar szert tesz egy fontos ismeretre: hogyan gyártson pillanatok alatt új, hihető személyiséget és élettörténetet...

Olvasás közben végig nagyon kíváncsi voltam. Ez volt a legfontosabb érzés, ami erőt vett rajtam. Tudni akartam, hogy ki ő, mi ő, miért jutott oda, ahova. Az információkhoz pedig csak cseppenként jutunk hozzá. A kérdések tobzódnak bennünk.
Kedvenc szereplőm egyértelműen Johnny és Eric és Steven volt. Meg persze náluk is jobban lenyűgözött Daniel. Kirakós játék jellegű, az elején kifejezetten ködös, a végére szépen lassan kitisztul.
A borító nekem nagyon tetszik, felkeltette a kíváncsiságomat, amit az utolsó betűig fenn is tartott, így megkaptam azt, amit akartam: valami újat.
Nagyon jó stílusban megírt könyv, kikapcsolódáshoz első rangú. Nem nélkülözi az eredetiséget, lendületes, izgalmas és nem is túl hosszú.

"Egy ember élettörténete egyenlő azzal, amije van,

plusz amire leginkább vágyik, mínusz az,

amit valójában kész feláldozni érte.

Ha ezt kideríted valakiről, szinte mindent tudsz róla."

9/10

ILYENBŐL kérünk többet!

2011-06-10T12:13:00.001+02:00

Hollós Korvin Lajos: Csonka vers

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,

idén lett csak készen, idén sem egészen.

Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen

sántikált a címe, minden lába ríme.

Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt,

de az égre nézve alig vettem észre.

Az égen egy felhő szállt, s az a felhő nem is szállt,

lebegett vagy állt tán, mint egy őr, várt rám.

Azt a felhőt néztem én, míg e forgó év felén

csak lehullott onnan, mint katona holtan.

Ismét kezdtem: Háború lett a címe, száz sorú

volt az első versszak, jajgatott mint vert had.

Jaj mit is kerestem itt, katonák holttesteit,

bűverő terelte lépteimet erre.

Kutattam a tárva tárt messze hajló láthatárt,

föllelem, reméltem, nyitját, minek éltem.

Életemmel kezdtem el, háborúban vesztem el,

én másról akartam szólani e dalban.

Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett,

tán a ma lepergő, oszló testű felhő.

Vajon mikor fognak a közelben koncertezni a fiúk? Rám biztosan számíthatnak...

Egyébként a hazai kereskedelmi tehetségkutatóként felvonultatott kis költségvetésű, ám tömérdek reklámot felvonultató produkciók színvonaláról annyit, hogy elég végignézni a döntőbe került színtelen és tehetségtelen "sztárjelöltek" során (a táncos csapatok részemről kivételt képeztek - nem is tudom, hogy kerültek be a mezőnybe?), a fentihez hasonló élményekről az egyszeri néző pedig sajnos könnyen lemaradhat...

Exkluzív szerelem

2011-06-10T09:33:00.000+02:00

"Milyenek voltak a nagyszüleim haláluk napján?, tettem föl magamnak gyakran a kérdést. Sírtak? Felajzottak voltak? Feszültek? Csöndesek? Alighanem valamivel egyszerűbbé tett mindent, hogy ketten voltak. A szenvedés megoszlik, ha együtt viselik."

Johanna Adorján: Exkluzív szerelem

Elolvastam: 2011. június 8.

Johanna Adorján magyar származású, Németországban élő írónő, könyvében saját nagyszüleinek tragédiáját dolgozza fel vagy legalábbis próbálja. A nagyszülei Budapesten élő (saját bevallásuk szerint) asszimilálódott zsidó családba születtek. Nagyapja ortopédsebészként a társadalom elit értelmiségi rétegébe tartozott. Nagyanyját leginkább önmagát kereső, különc hölgyként írhatjuk le. A II. világháború idején a mauthauseni munkatáborba kerültek, a holokauszt mégsem a könyv fő témája, hiszen erről a nagyapa sohasem beszélt. Az '56-os forradalom idején disszidáltak Dániába, ahol hátralévő életüket élték. Egészen addig a napig, amikor 1991-ben kettős öngyilkosságot követtek el. Az írónő tulajdonképpen erre a döbbenetes tettre keresi a válaszokat azáltal, hogy hosszú évek elteltével felkeresi azokat a rokonokat és barátokat, akik szorosabb kapcsolatban voltak nagyszüleivel és kéri őket, hogy meséljenek, minél többet meséljenek, hátha a személyiségvonásokból, a múltból megszületnek a válaszok.

A sok kérdés és keresgélés újabb kérdéseket vet fel, miközben megismerkedhetünk a nagyvilági család fontosabb szereplőivel, akik szinte mind 90 fölöttiek és a világ különböző tájaira utazgatnak (!). Kiderül, hogy az írónő is önmagát keresi, a gyökerei után kutakodik, és legnagyobb félelme, az egyedüllét, mely valószínűsíthetően motiválta a nagyszüleit is tettük végrehajtásában.

A könyv másik vonulata a nagyszülők utolsó napja, melyet az írónő megpróbál rekonstruálni: elrendeznek maguk körül mindent, ajándékokat csomagolnak a családtagoknak, gondoskodnak a kutya jövőjéről, majd a nap végén örök álomra szenderülnek. Számomra ez a cselekménysorozat nagyon megrázó volt, körülbelül egy órán keresztül csak ültem fölötte és néztem magam elé. Azt hiszem, aki van olyan szerencsés, hogy szerethet valakit ezen a világon és ráadásul még rendelkezik annyi képzelőerővel, hogy maga elé képzelje az öregkort, az elmúlást, a fenyegető egyedüllétet - az egy kicsit megtorpan, megdöbben, megijed és elborzad olvasás közben.

A könyv külalakra nagyon szép, a borítón látható kép nagyon jól illik az egész regény hangulatához és olyan finom, mint maga a könyv.

Összességében szerintem ez egy jól megszerkesztett, rövid regényke. Nagyon nyomasztó a hangulata. Sokszor elgondolkodtam, milyen lehet egy ilyen nagystílű, igazán nagyvilági családban élni, vajon boldogabbak-e ők. Aztán hamar ráébredtem a válaszra: nem, a boldogság nem ezen múlik.

"A legmélyebb érzés, amit ismerek, az az érzés, hogy nem tartozom sehová. Ezzel nőttem föl. Nem jó érzés, és nem is tudom, voltaképpen miből ered. Amióta az eszemet tudom, úgy érzem, zavarok. Mintha boldogabbak lennének nélkülem, és ez nemcsak a családomra vonatkozik, hanem a barátaimra is, és általában mindenkire, mindig. Úgy érzem, nem illek igazán a képbe. Mintha mindenki kerek lenne, én meg szögletes, vagy fordítva. Senki nem szeret, nem is szerethet: ez a legmélyebb meggyőződés bennem, és egyúttal a legnagyobb félelem, és ha egészen a mélyére hatolok, ahhoz az érzéshez jutok, ami ismerősebb minden más érzésnél: teljesen egyedül vagyok."

9/10

Frederica

2011-06-05T19:25:00.000+02:00

"-Hogy lehet ez? Azt hittem, egy márkit mindig mindenhol szívesen fogadnak.

-Ez, Miss Merrivill, attól függ, milyen márkit!

-Ó! - mondta elgondolkodva. - Apa azt mondta, ön kakukktojás. Ez ugye nem azt jelenti, hogy szemérmetlen személy?

- Gyalázatosan romlott vagyok - felelte a márki."

Georgette Heyer: Frederica

Elolvastam: 2011. június 5.

A Frederica egy igazi kisasszonyos, romantikus könyv - ami nagyon jól esett, hiszen elég sok nyomasztó történetet olvastam az utóbbi időben. Sok helyen vicces is volt, különösen a balucsisztáni kutya esetén nevettem jót, de az biztos, hogy kikapcsolt.

Miss Frederica Merrivill - a történet főszereplője -, szerintem semmilyen különleges tulajdonsággal nem rendelkezik, nem is túl szép, nem is túl életrevaló, de a kor kisasszonyai között valamivel több esze van. Testvéreivel, a gyönyörű, de tyúkeszű Charis-szel, a nagyokos Felix-szel, az állandóan önmagát hibáztató Jessamy-val, és a felelőtlen Harry-vel korán árvaságra jutnak. Frederica beáldozza a legszebb éveit testvérei pátyolgatására és vénlányként (24 évesen!) Londonba költözik vidékről, hogy a legnívósabb körökben mutassa be eladósorba lépett húgát. Ehhez azonban támogatóra van szükséges, így meg is keresi a távoli rokont, Alverstoke márkit (aki körülbelül olyan durva, mint az anyósnyelv), hogy legyen segítségére. Alverstoke máris meglátja a lehetőséget a lányokban: tökéletes eszközei lesznek az utálatos nővérei bosszantásában, akiknek szintén házasulandó korú lányai vannak - ám Charis nyomába sem érhetnek. Enged Frederica kérésének, és nagyszabású bált rendez a lányok bemutatására...

Lord Alverstoke volt mindenképpen a kedvenc szereplőm, annyira cinikus és annyira életunt, hogy az már szeretnivaló. A megjegyzéseit pedig imádtam. Természetesen a regény romantikus jellegéből adódik, hogy a szegény lányok sorsa jóra fordul, aki okos és tanulni akar, annak lehetősége nyílik rá, a márki sem olyan érzéketlen, mint gondolnánk, Lufra kutya itt is a legszerethetőbb személyiség és a hasonló a hasonlót vonzza törvény alapján Charis és Frederica sorsa is elrendeződik - bár nem úgy, ahogy azt előre eltervezték. Szerencsére egyáltalán nem csöpögős, nincs benne túláradó romantikázás, bonyolult lelkizés.

Amit a külalakról mondanék, az annyi, hogy a borító tetszik, Fredericát hasonlónak képzeltem, de a könyv a ragasztás miatt nehezen lapozható, olvasás közben nálam egy párszor becsukódott, amikor "elkószáltam gondolatban" (kicsit is elernyedt a kezem) - aztán keresgélhettem, hogy hol is jártam.

Összességében üdítő, szórakoztató és könnyed volt, nem kellett nagyokat gondolkodni, ami most nagyon rám fért. Előfordult, hogy kapkodtam a fejemet jelenetváltáskor, mert semmilyen módon nincs jelölve - abból ébredünk rá, hogy nem tudjuk, hol is járunk. El tudnék képzelni belőle egy vicces bohózatot a színpadon vagy akár egy jó filmet is.

9/10

Kiadja a Gabo Kiadó 2011-ben.

Terjedelem: 457 oldal.

Eredeti cím: Frederica (1953), fordította Bozai Ágota.

2011-06-04T13:52:00.000+02:00

"Minden ember, aki ölt vagy akit megöltek,

valaha az a gyermek volt, aki anyja karjához szorította arcát."

Andrei Makine: Egy afrikai szerelme

Elolvastam: 2011. június 4.

Andrei Maike orosz származású francia regényíró (legismertebb könyve a Francia hagyaték) ebben a regényben egy Elias Almeida nevű, angolai születésű férfi életét írja meg. Legalábbis amennyit megismer belőle. És hogy kicsoda Elias? Egy a számtalan tragikus sorsú angolai gyermek közül, aki saját szemével látja az anyját meghalni, miután egy katonai bakancs eltörte a kulcscsontját. Majd egy forradalmár, aki apja nyomdokaiba lép és hisz egy szebb világban, ahol nem történhet meg ilyesmi.

Az, aki a könyv fülszövegét írta, biztosan el sem olvasta, hiszen egy több évtizeden átívelő, nagy szerelem történetét jelenti be, így a gyanútlan olvasó egy fehér és fekete közötti különleges szerelem sztoriját várja. És csalódik. Hiszen már az első oldalakon nyilvánvalóvá válik, hogy ez a könyv egy kőkemény olvasmány, minden oldalán történik valami rettenetes és borzasztó, valakit megerőszakolnak a katonák, egy gyerek meghal és gödörbe temetik vagy valami hasonló. Ami nap, mint nap megtörténik a fekete kontinensen (és máshol is...).

Közben érdekes kérdések vetődnek fel bennünk és az íróban is: miért van Afrika még mindig ebben a helyzetben? Annyi megmentő akciót és segélyezést rendeztek már, állandó téma a nemzetközi fórumokon, mégsem változik semmi. Ahogy az író is jellemzi a helyzetet: a nagy kövér ("hurkás nyakú") négerek és a világ különböző tájairól idetévedő, magukat Afrika-ismerőnek nevező nagy emberek időről időre áttárgyalják a helyzet súlyosságát és a megoldás lehetőségeit, azután levetik méregdrága öltönyeiket, visszaszállnak a limuzinjaikba és a szállodai szobájukban beleülnek egy jó forró jacuzziba. És nem történik semmi.

A nagyhatalmak egymás közötti viaskodásának színhelye a kontinens, harc a gyémántért és az olajért, kiváló fegyverpiac. Az igazság erről szól.

Elias azonban naivan azt gondolja, nagy elhatározással ezen a helyzeten változtatni lehet. Kubában Castro idején a forradalomról tanul (pontosabban a forradalmat tanulja), majd a Szovjetunióban, Moszkvában lesz a nagyhatalmak elszánt játékszere. Itt ismerkedik meg Annával, élete szerelmével. Rövid szerelmi vonulat következik a regényben, ám ezt is áthatja a kegyetlen valóság, az otthontalan Elias útkeresése. A szovjet nagyhatalmas eldobható eszközeként tér vissza Afrikába és vesz részt a forradalomban, mely a hidegháború idején dúlt Angolában az MPLA és az UNITA között - gyakorlatilag a nyersanyagért. (Egyébként a fegyverszünet nem régen, 2002-ben köttetett meg.)

"Nem szabad tétlenül várni, hogy kialakuljon a forradalmi helyzet, ki kell provokálni. Igen, fegyverrel!", jelentette ki Ernesto a lázadókhoz fordulva. Elias mintha már hallotta volna ezeket a kifejezéseket. És ezek a szavak belefojtották az egyetlen kérdést, amelyt szíve szerint feltett volna. "Gondolja, hogy a forradalom után az emberek másképp fogják szeretni egymást?"

Nem egy könnyű nyári olvasmány. Fel kell készülni az embert próbáló jelenetekre, a kegyetlenkedés és az erőszak eléggé puritán ábrázolására. Összességében ez a regény számomra azt mondja, hogy a háborúskodásnak nincsen értelme, semmi sem változik, csak a szenvedés állandó.

7/10